Gyerekkoromban mindig mosolyogtam.

Mosolyogtam, amikor nem értettem, mit mondanak.

Mosolyogtam, amikor nevettek, és nem tudtam, min.

Mosolyogtam, amikor kérdeztek, és csak a szájuk mozgását láttam.

A mosoly volt a túlélési stratégiám.

Csecsemőként három napig fájt a fülem. Édesanyám mesélte később. Akkor még senki nem tudta, hogy ez a három nap végigkíséri az életemet. Az orvosi papíron az állt: veleszületett halláscsökkenés. Egy szó. Egy diagnózis. De az igazi történet csak ezután kezdődött.

Speciális iskolába kerültem. Az elején még nem volt jelnyelv. Tanultam beszélni, figyelni, koncentrálni. Megtanultam a szájról olvasás művészetét. Megtanultam úgy jelen lenni, hogy közben folyamatosan dolgozik az agyam.

Gyors voltam. Szerettem tanulni. Kaptam tanári dicséretet. De mindig volt egy apró csúszás. Egy félrehallott szó. Egy elszalasztott kérdés. Egy nevetés, amihez késve csatlakoztam.

A „lefáradtam” szó sokáig a mindennapjaim része volt. Lefáradtam figyelésben. Lefáradtam megfelelésben. Lefáradtam a hallók világában való helytállásban.

Hallók között nem voltam teljesen önmagam. Mindig mosolyogtam. Bólogattam. Úgy tettem, mintha minden rendben lenne.

Egyszer a panelház előtt álltunk a szomszéddal. Ő mesélt valamit. Én mosolyogtam. A lányom rám nézett, és azt mondta:

– Anya, ne mosolyogj!

Amikor elindultunk, halkan hozzátette:

– Édesanyja haldoklik.

Abban a pillanatban minden megállt. Nemcsak a történet. Én is.

Rájöttem, hogy a mosoly mögé bújni nem védelem. Hanem az önmagam elvesztése.

Gimnáziumban újra jelelni kezdtem. Élveztem. Felszabadított.

Otthon viszont nem jeleltem. Tabu volt.

Azt tanultam meg, hogy beszélni kell, alkalmazkodni kell, beilleszkedni kell. Hogy „normálisan” kell működni. Így két világ között éltem. Az egyikben jeleltem és felszabadult voltam. A másikban figyeltem, koncentráltam, megfeleltem.

Később diplomát szereztem. Jelnyelvi tolmács segítségével jártam főiskolára. Megtanultam, hogy nem gyengeség segítséget kérni. Megtanultam, hogy nem az számít, ami hiányzik – hanem az, ami van.

Ma már nem mosolygok, ha nem értem.

Ma visszakérdezek.

Ma jelzem, ha fáradt vagyok.

Ma vállalom, hogy hallássérült vagyok.

És ami a legfontosabb:

ma önmagam vagyok.

Az ötvenedik születésnapomon azt kívántam, hogy mindig így haladjak tovább. Hogy maradjak hiteles. Hogy merjem vállalni azt, aki vagyok.

Nem azt nézem, ami nincs.

Hanem azt, ami van.

És az több, mint elég.

Szlivka Ágnes