Fehérbottal kopogtatom Budapest utcáit. A járókelők ezt látva megszólítanak.

– Akkor Neked sokkal jobb a hallásod azáltal, hogy nem látsz?

– Majdnem.

Félrehúzom a hajam, hogy elővillanjon a fekete hallókészülékem a kék illesztékkel. Az ironikus humor a lételemem.

Vakon születtem, 12 éves koromban kezdtek a hangok halkabbá, elmosódottá válni. A mindennapi feladatok segítettek hozzá, hogy a személyiségem részévé váljon mindkét érzékszervi károsodás.

Rá kellett jönnöm, hogy a kitüntetett figyelem nem ellenem irányul. Régen, ha megkérdezték, hallok-e valamit, biztos, hogy igennel válaszoltam; függetlenül a valóságtól. Emiatt nem is álltam ki magamért, hiszen azzal – úgy véltem – rivaldafénybe kerülök. Ma már tudom, sosem leszek átlagos. Magam alatt vágnám a fát, ha nem képviselném a saját érdekeim.

A megküzdési stratégia éppen a megoldáskeresésben rejlett. Ezáltal jutottam ki Amerikába cserediáknak úgy, hogy nem azon aggódtam, hogyan értem majd az angolt. A megoldásfókusz tette lehetővé azt is, hogy a legjobb hallókészülék-beállításom legyen.

A kihívások visznek előre. Direkt keresem őket, hogy megfigyeljem, hogyan hatnak rám. Ételt rendelek zajos környezetben, zenére edzek, ügyintézést vállalok egyedül, adó-vevő segítségével. A hallásomat maximálisan kihasználom, mert a vizualitás nem ad információt. Fülelek a forgalomban, az egyetemen, de az erdőben is, ahol tücskök és madarak között lehetek.

Sokan kérdezik, nem rossz-e így élni. Hogy nem látok, és még a hallásommal is gond van.

Miért lenne? A szeretteim vesznek körül, egy jó ügyért dolgozhatom. Rengeteg mindent kipróbálok, a síeléstől a süteménykészítésig. Az állapotom pedig folyamatos lelki fejlődésben tart. Örömmel tölt el, ha kívülről ez az életigenlés csillan fel a fehérbot és a hallókészülék között.

Kőrösiné dr. Babinszki Vera