Mit is jelent nekem a hallás? 

Mindent. Az egész életemet, a munkámat. 

Volt néhány év, amikor úgy tűnt, mindezt elveszítem. 

Elgondolkodtam rajta, milyen élet az, amit hallás nélkül kell leélnem? Nem akartam így élni…

Gyerekkoromtól arra készültem, hogy tanító néni legyek, és 18 évesen teljesült az álmom, képesítés nélkül ugyan, de iskolában kezdtem el dolgozni. Esti tagozaton, munka mellett végeztem el a tanítóképzőt. Majd született két fiam, úgy tűnt, teljesen rendben van az életem.

33 éves voltam, mikor a kisebbik fiam egészen közelről belesikított a fülembe, akkor még nem gondoltam semmi rosszra, vártam, hogy a fülcsengés elmúljon. Mivel hetek múlva is csengett a fülem, orvoshoz fordultam. Infúziós kezelést írtak elő, három héten keresztül napi két alkalommal mentem a kórházba a

2-2 órás kezelésre. Eközben rutin hallásvizsgálatot csináltak, nem értettem,  miért kell, hiszen én jól hallok…csak ez a fülcsengés. A műszer viszont mást mutatott: nagyfokú hallásvesztést mindkét fülemen.

Nem értettem, mi történt. Vizsgálatok sokasága következett, semmiféle szervi bajt nem találtak, ami indokolta volna ….s mindeközben folyamatosan romlott a hallásom.

Közben dolgoztam, titkoltam mindenki előtt, hogy nagyon nehezen értem, amit mondanak nekem. Évek teltek el, orvostól orvosig, kórházról kórházra jártam. Mivel nem tudták az okát, nem lehetett megállítani a folyamatot. Ügyeket intézni már nem tudtam egyedül, mert az üveglap mögött ülők kérdéseit nem értettem meg. Rendszeresen visszakérdeztem, mert a szavaknak csak adott része jutott el hozzám. S a hallásvizsgálatok görbéi egyre rosszabb eredményt mutattak, emiatt hallókészüléket kezdtem viselni.

Szégyelltem, titkoltam, hogy ne lássa rajtam senki, s nagy gondot jelentett, hogy ha nem megfelelően helyeztem be, sípolni kezdett, ráadásul érdemben nem is hallottam jobban.

Ismét rengeteg helyen megfordultam, egyik hallókészüléket a másik után kaptam, s folyamatosan beállításokra jártam. Rengeteg audiológián megfordultam, mindenütt azt mondták, nagyon jó készülékkel rendelkezem, ettől jobbra nincs lehetőség. Én viszont nagyon nehezen értettem a beszédet, azt is csak egészen közelről. Így teltek az évek, küzdelemben, elkeseredettségben, kilátástalanul.

Bejártam az iskolába, dolgoztam ugyan, de éreztem, ez az állapot nem tartható fenn sokáig.

Budapest teljes hallásvizsgálati hálózatát bejártam, sehol nem tudtak segíteni.

Az utolsó állomás a Huszár utcai Yarus hallásszaküzlet volt, ahol egy úgynevezett hallásmaradvány készüléket kaptam. Maga ez a szó is elborzasztott…hetente jártam beállíttatni a készüléket, mert sehogy sem volt jó.

Mindeközben úgy tanítottam, hogy a gyerekek padja mellé álltam, hogy halljam és megértsem a szájukról leolvasva a válaszokat.

Kétségbeesetten járkáltam vissza a szalonba, újabb beállításokra.

Eközben az Üllői úti klinikára kerültem, bíztam, hogy jó helyen vagyok, de nem így történt. Soha nem felejtem el azt a doktornőt, aki flegmán feltett kérdéseit nekem háttal ülve intézte hozzám…Egy akta voltam az asztalán, egy megoldandó, lezárandó papír. Le is írta: rajtam nincs segítség, törődjek bele, hogy végleg el fogom veszíteni a hallásomat…

Nem tudom, hogy jutottam haza, sírtam, mint a záporeső, s a jó Isten velem volt, hogy haza tudtam vezetni baleset nélkül…

Ezt a keserű tapasztalatomat elmondtam a Huszár utcában az audiológus hölgynek, akivel mindig nagyon sokat beszélgettem. Mint utóbb kiderült: nagyon sajnált és kereste számomra a reménytelennek tűnő helyzetben a megoldást.

Egyik beszélgetésünk alkalmával megemlítette, hogy olvasott egy cikket a Dunántúli-Naplóban, ami egy taxisofőrről szólt, aki szintén rosszul hallott. Egy alkalommal a pécsi klinika professzorát szállította éppen, akinek feltűnt, hogy nemigen érti a sofőr a beszédet, fel is ajánlotta neki a segítségét, ha felkeresi a klinikán. Ez egy sikertörténet lett, a professzor úr megműtötte, a taxis remekül hallott. Ezt a cikket hozta el nekem az audiológus hölgy és mivel közel 15 évnyi küzdelem állt a hátam mögött és kilátástalan a jelenlegi helyzetem, próbáljam meg, vegyem fel vele a kapcsolatot.

Őszintén megmondom, akkor úgy éreztem, csak meg akar tőlem szabadulni, mert nincs megoldás…

Vesztenivalóm már nem volt, megpróbáltam. Emailt küldtem Pécsre, leírtam a fenti esetet, arra hivatkoztam. A professzor úr kérte, hogy írjam le pontosan a kórelőzményeket…majd jött a válasz email: az a műtét rajtam nem segít. Újabb csalódás, újabb zsákutca….s ott volt a professzor úr következő mondata: tud megoldást számomra, utazzak le konzultációra Pécsre. Felgyorsultak az események: időpont hamarosan, s már azon találtam magam, hogy várakozom Gerlinger professzor úr rendelője előtt.

Nem sok szó hangzott el, nem volt különösebben barátságos. Elmondta, vállalja a műtétet, s tovább küldött, hogy annak részleteit majd Kellényi Györgytől tudom meg. Felcsillant a remény…talán lesz rajtam segítség…

 Pár perc múlva ott zokogtam Kellényi úr szobájában, aki elmondta, hogy ezzel a műtéttel belső egységet helyeznek el, s implantátum nélkül nem fogok semmit hallani. Örökké hálás leszek Kellényi úrnak, aki egy órán keresztül hallgatta a sírásomat…nem sürgetett, de ott, akkor döntést kellett hoznom. Vagy ez a műtét- vagy örök csendre leszek ítélve. Aláírtam.

A műtétre 2013. novemberére voltam előjegyezve. Az az utolsó két hónap az iskolában az őszi szünetig kínkeservesen hosszú volt, napról napra kevesebbet hallottam.

Végül eljött a pillanat, hogy szólnom kellett a munkahelyemen, miért is fogok hiányozni. Ekkor már tudták természetesen, hogy nagy  gond van. Az iskolaigazgató, aki mondhatta volna, hogy nincs helyem a gyerekek között, hogy keressek más munkát… azzal a szóval köszönt el tőlem az utolsó munkanapomon: „visszavárunk”. Ez a szó adott erőt a folytatáshoz.

Pécsett három órás műtéttel implantátumot ültettek be a jobb oldalra. Hatalmas csalódás volt, hogy szinte semmit nem hallottam, sírtam. A professzor úr elmondta, hogy előre ezt nem mondják el, mert akkor sokan meggondolnák magukat, így váratlanul ért, hogy kiiktatták a maradék hallásomat. Három hét volt a sebgyógyulás ideje, azalatt otthon ültem egyedül, emberek közé egyáltalán nem mentem, mivel szinte semmit nem hallottam. Végtelenül hosszúnak tűnt az a három hét, amíg a bekapcsolásra vártam. Hol reménykedtem ,hol elvesztettem a hitemet…

Végül elérkezett a nap, amikor vissza kellett utaznom Pécsre. Amikor megláttam az implantátum külső egységét, elsírtam magam, hogy fogok ezzel a nagy valamivel együtt élni…Kellényi úr bekapcsolta.

Hallottam! Gépi hang volt ugyan, olyan, mint egy fantasztikus filmben a robotok hangja, de hang volt!

Papírlapot tett a szája elé, úgy beszélt hozzám- és megértettem!

Szavakba nem tudom önteni, amit akkor és ott éreztem. Folyt a könnyem ,mint a záporeső, de ezek a megkönnyebbülés és az öröm könnyei voltak, annyi csalódás és reményvesztettség után.

Hazafelé a vonatról sms-t küldtem az iskolába, hogy másnap megyek dolgozni. Magam sem értem ,honnan volt bennem ekkora bátorság, hiszen alig két órája kaptam ezt az új hallást(amit nyilván szoknom kellett volna), de már nem volt visszaút, elküldtem az sms-t.

Dolgozhattam, újra gyerekek közt lehettem ,taníthattam, ami nekem egyenlő az élettel.

A gépi hang néhány hét alatt teljesen természetes emberi beszédhanggá alakult. Felismertem azoknak a hangját, akikét korábban hallottam. A jobb oldalra tökéletes hallást kaptam.

Egy évvel később a bal oldalon is elvégezték a műtétet. Az az oldal nem ad olyan tökéletes hallást, nem értek vele annyira jól, mint az elsőnek beültetett implantátummal. Emiatt a  mindennapokban és otthon a jobb oldalit használom azóta is. Az iskolában viszont mindkettőre szükségem van a tökéletes hallás érdekében.

Ez az implantátum maga a csoda: a terem másik végéből is tökéletesen megértem a beszédet, a folyosón utánam kiabálnak s én visszaválaszolok, zajos környezetben (mint pl. a szünet) is megértem, amit mondanak nekem. Már nem kell szájról olvasnom, ülhetek hátsó sorban az előadásokon, szólhatnak a hátam mögül, akkor is megértem, amit mondanak nekem.

Pécsett a szakemberek is meglepődtek, amikor éppen Kellényi úrnál voltam beállításon és megszólalt a mobiltelefonom. Kíváncsian nézte, mit fogok most csinálni? Hát felvettem és beszéltem rajta. Kérdeztek és én válaszoltam. Elmondása szerint ilyennel még nem találkozott, aki telefonál is az implantátummal. Én igen, azóta is.

Ennyi az én történetem, 15 évnyi küzdelem után kaptam Pécsett egy új életet. Ennek most már 12 éve. Azóta is naponta hálát adok ezért a csodáért, ahol nincs több veszteség, nincs hallásromlás, hanem a beállításnak köszönhetően állandóan ugyanolyan jól hallok. S ami még érdekes, hogy olyan hangokat hallok, amiket korábban soha. Például amikor bent felejtem a kulcsot az autómban, hangosan pittyeg, ezt a műtét óta hallom. A madárcsicsergés elfeledett hangját is visszakaptam az esti tücsök ciripeléssel együtt. 

Ezúton is szeretném kifejezni hálámat az audiológus hölgynek, aki Pécsre irányított és a pécsi fül-orr-gége klinika minden dolgozójának. Azóta is mindig szívesen megyek oda vissza, ahol esélyt kaptam az életre…

Aradi Éva