„Néha jobban szenvedek attól, hogy „más” vagyok, mint attól, hogy nem hallok. Arra vágyom, hogy beleolvadhassak a tömegbe, hogy olyan legyek, mint a többiek, hogy halljak, de nem a hallás kedvéért, hanem csak azért, hogy egyike lehessek a sok névtelen arcnak.”

(Bonnie Poitras Tucker)

Balogh Kata vagyok. 2003. április 2.-án születtem. Nagyon nehéz körülmények között láttam meg a napvilágot. A köldökzsinór háromszor volt a nyakamra tekeredve, oxigénhiányos állapot lépett fel nálam, újra is kellett éleszteni. Életem első napjait a szüleim szerető karjai helyett az intenzív osztályon töltöttem. A kórházat csak később hagyhattam el, amikorra az állapotom rendeződött. Életem első 3 éve nyugodtan telt, nem sok emlékem van abból az időszakból.

2006. szeptemberében kezdtem el óvodába járni, ahol a kedvenc óvónénimnek tűnt fel, hogy nem mindig reagálok arra, ha távolról szólnak hozzám, illetve sokszor nagyon hangosan beszélek, amit jelzett édesapámnak. Ugyanebben az évben elveszítettem az édesanyámat súlyos betegség következtében és ketten maradtunk apukámmal. Sokszor merült fel bennem életem során a kérdés, vajon anya mit szólna, ha tudná, hogy hallássérült vagyok, ugyanis ő a diagnózisomat már nem érte meg. Szégyellene? Bátorítana? Tudna szeretni így is? Elfogadna, vagy meg akarna „javítani”? Számtalanszor megfordult az a gondolat a fejemben, hogy milyen lett volna úgy megküzdenem a hallássérülésemmel és az ebből fakadó nehézségeimmel, ha anya mellettem lehetett volna. 

2008.-ban kaptam meg az első, de nem utolsó hallókészülékemet. Ekkor 5 éves voltam, emlékszem rá, mikor apukám először elvitt az audiológiára. Tapolcaiként a veszprémi Cholnoky Ferenc kórházba vitt el apa minden évben onnantól fogva, egy nagyon kedves audiológushoz. A hallásvizsgálat során azonban, emlékszem rá, többször láttam, hogy az audiológus már várja, hogy jelezzek és feszélyezve éreztem magam, hogy én még mindig nem jelzem, hogy hallom a kis hangokat. Félelem töltött el, hogy komoly baj van, azonban bármennyire is koncentráltam, a magas hangtartományban sosem jártam sikerrel. 

Az óvodában úgy éreztem, hogy más vagyok, mint a többiek. Még óvodás koromban édesapám elvitt a Fővárosi Pedagógiai Szakszolgálat Hallásvizsgáló, Gyógypedagógiai Tanácsadó, Korai Fejlesztő, Oktató és Gondozó Tagintézményébe is. Ma már tudom, hogy ez a javamat szolgálta, akkor viszont megbélyegezve éreztem magam. Azt gondoltam, hogy bennem van a hiba, úgy éreztem az ottani feladatok elvégzése során, hogy a hallássérülésemet párhuzamba akarják állítani az értelmi képességeimmel. Nagyon nehéz volt számomra az ott előírt szurdopedagógiai és logopédiai foglalkozásokra elmennem, mivel nem szerettem a fejlesztésekre járni, alacsonyabb rendűnek éreztem tőlük magamat. Óvodás koromban még egy kedves néni vitt el a tapolcai nevelési tanácsadóba, ahol a fejlesztések zajlottak, később iskolás koromban viszont már egyedül jártam ezekre az órákra. Összesen 8 évet jártam logopédiára és valamivel kevesebbet szurdopedagógiára.

2010.-ben kezdtem el az általános iskolát, integráltan, a Tapolcai Bárdos Lajos Általános Iskolában zenei tagozatos osztályban. Sokan mondták apukámnak, hogy meggondolandó, hogy hallássérültként zenei tagozatos osztályba irat be, azonban én szerettem. 3. osztályos koromtól a Tapolcai Járdányi Pál Zeneiskola tanulója is lettem, ahol hegedűre és szolfézsra jártam. 2 évvel később a hegedűről zongorára váltottam, amit 6 éven keresztül tanultam, hallássérültként. Az általános iskolás éveim alatt végig jeles tanuló voltam, mivel hatalmas megfelelési kényszerrel küzdöttem. Mindig úgy éreztem, hogy nekem kompenzálnom kell a hallásállapotom miatt, ezért mindig igyekeztem a maximumot kihozni magamból, ami sokszor nagyon fárasztó és kimerítő volt. 

2018.-ban fejeztem be az általános iskolát, és kezdtem el a tanulmányaimat Tapolcán a Batsányi János Gimnázium és Kollégiumban. A megfelelési és bizonyítási kényszerem itt még nagyobb lett, mint korábban. Minden tanórára felkészültem, fontossá vált nekem, hogy angol középfokú nyelvvizsgát szerezzek, és tovább tanuljak egyetemen. A COVID19 vírus miatt 10. osztály végétől 11. osztály végéig érintett engem az online oktatás, ami hallássérültként nekem nagyon hátrányos volt. Ettől fogva mindent magamtól tanultam meg, a tanári magyarázatok semmit sem értek számomra. 11. osztályban szereztem angol B2-es nyelvvizsgát, majd egy évvel később 93%-os angol érettségit írtam. A nyelvtanulás során a hallott szöveg értése okozott nekem nagy problémát a hallásállapotomból kifolyólag, mivel itt nem volt módom arra, hogy szájról olvassak. Sokszor hibáztattam magamat azért, amiért nem voltam képes elsajátítani a hallás utáni szövegértést, amelyet iskolai tanulmányaim során magnó segítségével gyakoroltunk. Emlékszem, még harmadik osztályos koromban a tanárnőm a magnóhoz közelebb ültetett engem, azonban ez sem segített a szájról olvasás hiánya miatt. Megalázónak éreztem, hogy én ott ülök külön a többiektől, és próbálnak valamit „belém verni”, de nem értik, hogy nekem ez nem megy és soha nem is fog, mert hallássérült vagyok. 

2022.-ben érettségiztem le, a történelmet emelt szinten teljesítettem ötösre, és 438 pontot szereztem az egyetemi felvételi rendszerben. A gimnáziumi tanulmányaim során szembesültem degradálással, illetve diszkriminációval is.

2022. szeptemberében kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat a Budapesti Gazdaságtudományi Egyetemen, akkor még Budapesti Gazdasági Egyetemen, gazdálkodási és menedzsment szakon. Az egyetemen új kapuk nyíltak meg előttem. A kisvárosi környezet helyett, ahol mindenki ismer mindenkit, a fővárosban kezdtem új életet. Életemben először úgy éreztem, hogy én nem a hallássérült lány vagyok, hanem csak egy ember, egy hallgató egy egyetemen. Itt csak az számított, hogyan tanulok és milyen eredményeket érek el a zárthelyi dolgozatokon és a vizsgákon. Az oktatók nem tudták, hogy hallássérült vagyok, ugyanolyan hallgató voltam, mint a szaktársaim. Számomra ez akkora szabadságot adott, hogy el tudtam engedni a korábbi tanulmányaim során állandóan jelen lévő megfelelési kényszeremet. Az egyetemen már jóval a végzős félévem előtt találkoztam egy témával, ami nagyon érdekelt. Ez a téma a fogyatékossággal élő emberek munkaerőpiaci helyzete, illetve vállalkozói attitűdjei volt. 

2025.-ben az egyetemi tanulmányaim harmadévében úgy döntöttem, hogy ezt a témát a hallássérülés szempontjából szeretném megvizsgálni, és ezzel a dolgozattal indultam a BGE Tudományos Diákköri Konferenciáján. Erre a konferenciára benyújtottam a dolgozatomat melynek a következő címet adtam: „A csend ereje: Hallássérült emberek és a vállalkozóvá válás”. Ezzel a dolgozattal 2025. novemberében 1. helyezést értem el a TDK-n és jelölést kaptam az Országos Tudományos Diákköri Konferenciára, mely 2027.-ben kerül majd megrendezésre. Ekkor a korábbi nyomasztó érzéseimet büszkeség váltotta fel. Elértem azt, hogy a hallássérülésem, ami miatt egész életemben megbélyegezve éreztem magam, hirtelen a büszkeségemmé vált. Már azt gondoltam: „Én így is képes vagyok elérni nagy dolgokat.” A belső változás azonban nem a győzelemnek köszönhető, hanem annak, hogy láttam a zsűrin és a hallgatóságon, hogy ez a téma érdekli őket, olyannyira, hogy többen több kérdést is megfogalmaztak felém, és volt, aki utólag keresett meg a konzulensemen keresztül arra hivatkozva, hogy a barátnője hallotta az előadásomat a konferencián és szeretne róla beszélgetni velem. Megfogalmazódott bennem, hogy az érzékszervi fogyatékosságomat nem szeretném többé szégyellni. Innentől fogva segíteni szerettem volna másokon, inspirálni szerettem volna sorstársaimat, mert úgy gondolom, hogy amit én elértem, arra más is képes lehet. 

Eközben újabb lehetőségek jöttek velem szembe. Egy hallássérült egyesület elnöke meghívott, hogy tartsak a tagoknak és a téma iránt érdeklődőknek előadást a TDK munkámból, melyet örömmel fogadtam el. Úgy gondoltam, hogy ez egy jó lehetőség számomra, hogy hallássérült sorstársaimnak reményt adjak, és motiváljam őket.

2026. januárjában lediplomáztam, közgazdász lettem. Az előadást, melyre a felkérést kaptam, 2026. február 9.-én tartottam meg az Aranytíz Kultúrházban, jótékonysági alapon. Az előadásról felvétel is készült, mely elérhető a facebookon több hallássérüléssel kapcsolatos csoportban. 

A jövőben pszichológia szakon szeretnék további tanulmányokat folytatni, a képzésre a jelentkezésemet beadtam. Remélem, hogy fogok tudni segíteni fogyatékossággal élőkön, hallássérülteken, hogy képesek legyenek elfogadni önmagukat, és sérülésükhöz mérten teljes életet tudjanak élni. Szeretnék jótékonykodni is, és lehetőségeimhez mérten támogatni a hallássérült közösség tagjait. Fontosnak tartom a hallássérülés edukációját, hogy minél több ember tisztában legyen azzal, hogy ez a láthatatlan fogyatékosság milyen széles skálán helyezkedik el, és miképp tudnának segítséget nyújtani számunkra. 

Ma már nem hiányként tekintek a hallássérülésemre, hanem az önazonosságom részeként. Nem teljes csendben élek, de megtanultam másképp figyelni a világra és az emberekre. A hallássérülésem alázatra és elfogadásra tanított, és ezt az értéket szeretném képviselni most és a jövőben is.