Az elmúlt években többször átéltem hirtelen hallásvesztést, de időben kapott szteroid kezeléssel újra hallhattam. 

Már rutinos lettem. Ha elkezdett csipogni a fülem, kicsit szédültem, tudtam: na, itt készül valami. Olyan volt ez, mint amikor a számítógép kiírja, hogy „a rendszer hamarosan leáll”. Igyekeztem az orvoshoz, teljes szakmai magabiztossággal:

– Doktor úr, csipog a fülem, szédülök, kezdődik. Ne várjuk meg, míg teljesen lekapcsol! Kaphatnék infúziót?

Erre jött a válasz:
– De hát most még nincs hallásvesztés, nincs infúzió.

Itt éreztem, hogy a megelőzés definíciója valahol elcsúszott. Olyan ez, mintha a tűzoltó azt mondaná: „Amíg csak füst van, addig nem locsolunk. Majd ha már lángol, vagy leégett”

Én próbáltam jelezni, hogy nálam a forgatókönyv sajnos nem túl kreatív, mindig ugyanaz a rész jön a végén, hallásvesztés. De a protokoll erősebb volt nálam.

Pár nappal később, természetesen visszatértem – immár a „most már tényleg baj van” problémával. Három nap telt el, mire meg tudták mérni a hallásomat, mivel hétvégén nincs audiológia, és addig nincs gyógyszer. A szteroid kicsit olyan volt, mint egy késve érkező mentő: jött, csak nem időben.

Ekkor vesztettem el hallásom nagy részét, a Covid időszak kezdetén. 

Pár hónap elteltével, rehabilitációs bizottság elé készültem, kérelmemmel. Elképzelésem sem volt, hogyan fog ez történni. Képzeljük el: én, a hallássérült, egy bizottság előtt, ahol mindenki beszél, kérdezget: „Értsd meg, mit mondanak, és közben ne ess össze a halláskáoszban.” Féltem, hogy mire megtalálom tekintetemmel a kérdezőt, addigra ő már rég befejezte – csak én még a kérdés elején tartok. Végül nem ezzel a problémával szembesültem. Ahogy beléptem a rendelő ajtaján, csak egyetlen orvos volt, aki öt méterre ült tőlem, átlátszó maszkban, ami úgy csillogott, mint egy üvegbúra, és amint megszólalt, a pára ködébe veszett a szája.

Az ajtó mellett egy magányos szék állt, és ő rámutatott. Valamit mondott, de az én világomban az csak valami értelmezhetetlen zaj volt. Eleinte azt hittem, talán le kell vetkőznöm, mint általában az orvosnál. Nem tudom miért, de az agyam azonnal erre a következtetésre jutott.

Elkezdett hangosabban beszélni. Ez az a pont, amikor a hallók azt hiszik, a hangerő megoldás. Nem. A hangerő csak nagyobb káoszt csinál.

Gondoltam, most biztosan érteni fogom. Tévedtem. A maszkjában már nagy cseppekben csordogált a pára. Többször ismétlődött a jelenet, mindegyik alkalommal az orvos arca egyre vörösebb lett, hangja egyre erősebb, és én csak próbáltam túlélni, értelmezni a világot, és közben azon gondolkodtam: ide fog-e érni időben a mentő, ha agyvérzést kap az orvos?

A negyedik-ötödik próbálkozás után, amikor már komolyan fontolgattam, hogy inkább kimegyek az ajtón, mire végre megértettem: a táskámat kell elvennem a székről és a fogasra tennem. Hát persze! 

Ennyi. Az egész dráma egy táskáról szólt.

És itt jön a tragikomédia csúcsa: ha egy felülvizsgáló orvos, aki sérült emberekkel foglalkozik, képtelen felfogni, mit jelent hallássérültnek lenni, akkor mi várható a világ többi részén? A boltban? A hivatalban? Az utcán? Semmi. Csak a folyamatos küzdelem a zajokkal, a távolsággal.

Szóval igen: a hallókészülék nem egy szemüveg, amit ha felveszek, sztereóban érkezik a világ, hanem komoly korlátai vannak:

– legyél közel
– lássam a szádat
– artikulálj
– ne legyen háttérzaj

Ezek nem extrák. Ezek az alapok.

És ha ezt nem értik az orvosok… hát, akkor mi marad nekünk? Csak a humor, a túlélő ösztön, és az a furcsa, zavaros öröm, hogy még mindig itt vagyunk, és nevetünk a saját kalandjainkon. Mert igen, mi hallássérültek minden nap olyan kihívásokkal nézünk szembe, amiket a hallók el sem tudnak képzelni – és közben próbálunk normálisan viselkedni, amikor a világ egyszerre beszél, elfordul, eltakarja a száját, suttog  majd a végén még meg is kérdezi:

„Hát nem hallottad?”

De hallottuk. Csak épp a mondatból hiányzott három szó, két mássalhangzó, és a teljes kontextus.

Szóval mi nem figyelmetlenek vagyunk. Nem lassúak. Nem „nem figyelünk”. Mi egyszerűen egy folyamatos dekódoló üzemmódban élünk. Agyunk napi 24 órában fordít, kombinál, szájról olvas, testbeszédet elemez, logikát épít – miközben mosolygunk, bólogatunk, és próbálunk úgy tenni, mintha minden teljesen egyértelmű lenne, és reméljük, hogy nem egy temetésre mondtunk boldog születésnapot.

És talán ez benne a legnagyobb ellentmondás: a világ szerint mi hallunk rosszul.
Közben mi vagyunk azok, akik a legélesebben figyelünk.

Megtanulunk mást is: olvasni a szemekből. Észrevenni a rezdüléseket. Meghallani azt is, amit nem mondanak ki. Érzékennyé válni mások problémáira.

Ez egy humorral átszőtt dráma, amelyet mi, hallássérültek nap mint nap élünk át.
És ha az orvosok – vagy bárki más – nem értik a korlátainkat…..
akkor talán nem a hallásunkkal van a legnagyobb probléma.
Hanem azzal, amit a világ nem akar meghallani.

Berta Istvánné Anita

Miskolc