2006.07.17.

Amikor édesanyám terhes volt velem, akkor ő és én veszélybe kerültünk, ezért sürgős császármetszésnek és épp akkor ügyelő doktornak köszönhetjük, hogy most élünk. Így elmesélhetem a történetemet. Születésem után nem merült fel, hogy teljes hallássérültségem lenne.

2006.-2008.

2,5 évig nem derült ki, hogy egyáltalán nem hallok, maximum a repülőgép motorját. Amikor megtudtam, kíváncsi voltam, hogy tényleg hallanám-e, ki is akartam próbálni, de végül nem jött össze. Édesapukám mesélte el, ezt a kis történetet, amikor gyanították, hogy valami nincs rendben, és hogy hogyan derült ki számukra. „Egyszer édesanyám leejtett egy lábast mögém, de meg sem rezzentem. Innen tudták a szüleim, hogy valóban nem hallok.” Így újabb vizsgálatokon vettem részt. Kaptam külön féle hallókészülékeket, de valószínűleg azokkal sem hallottam.

2008. december

A Szegedi Tudományegyetem Fül-Orr-Gégészeti és Fej-Nyaksebészeti Klinikán műtöttek meg először, ahol a jobb oldalamra cochleáris implantátumot kaptam. Mai napig emlékszem a kórház belsejére, igaz, csak részletekre. Évekig vissza jártunk állításokra, nagyon utáltam ennyit utazni pestről kb. fél óráért, mindig az egész napunk ment rá.

2009-2025.

Sok időbe telt mire megtanultam beszélni. Rengeteg fejlesztős füzetem van, még mindig az egyik szekrényben vannak egy helyen. Időnként előveszem, és próbálok nosztalgiázni, mert nem igazán emlékszem mindenre a fejlesztőórákból, igaz az ember nem igazán emlékszik a gyerekkorából mindenre. Az egyikben képek vannak arról, amikor édesapukám egy plüssmackót műtött meg és mutatta meg nekem és a nővéremnek lépésről lépésre, hogy mi fog történni velem nagyvonalakba. Ezzel próbált engem felkészíteni az első műtétemre. A plüss még mindig megvan, sőt még a kartonból készült külső egység és mágnes is.

Jött az óvoda. Szüleim úgy gondolták, hogy mindenképpen halló gyerekek közé járjak. Én egyáltalán nem emlékszem, hogy milyenek voltak az első napok, hetek, hónapok, de olyan emlékeim vannak, hogy ugyanúgy játszottam, mint a többiek, mindent csinálhattam, amit ők. Visszagondolva nem éreztem magamat különcnek. Viszont szerintem volt, amikor különcnek éreztem magamat.

Jött az általános iskola. Egy zene tagozatos intézmény volt, ide járt a nővérem is.  Az ének-zene miatt nehéznek éreztem, de a magyar sem ment valami könnyen, ami miatt nem volt a kedvencem (mai napig sem lett a kedvencem). A zenét szerettem, most is szeretem, de nagyon szégyelltem magamat, hogy nem tudok tisztán énekelni nagy valószínűleg, amiatt, hogy nem úgy hallom a hangokat, mint a többiek. Sokszor emiatt nem szeretem iskolába járni, mindig féltem, hogy éppen ki fog cikizni emiatt. Mielőtt másodikba mentem volna, előtte való nyáron műtötték meg ugyanúgy a szegedi klinikán, a bal oldalamat. A nehézségek ellenére sikeresen kijártam az általános iskolát, rengeteget küzdöttem önmagammal is, mert mindenáron bizonyítani akartam az osztálytársaimnak, hogy nem vagyok különb tőlük. Sajnos az óvodai évekkel ellentétben az általános iskolai éveim alatt sokszor éreztem magamat különcnek. Így még nehezebben teltek el ezek az évek. De a szüleim végig támogattak, és igazából a tanulásba való menekülés segített, aminek köszönhetően minden évben kitűnő lettem. Ezek az évek alatt egy nagyobb baleset történt a focipályán, de valójában kétszer, de a második alkalom nem volt annyira komoly. Szerintem ez elég jó arány. Az egyik napközis délutánon fejbe rúgtak egy bőrfocilabdával (igazából mindkét balesetnél) és lerepült mindkét hallókám. Én úgy emlékszem, hogy csak az egyiknél történt meg. A napközis tanár nagyon kétségbe volt esve, én igazából meg voltam szeppenve, de a nővérem ott volt és segített, így minden rendben volt. A hallókészülékeknek és a fejemnek sem lett semmi baja.

Egy nagyon jó szurdopedagógusom volt, nagy szerencsémre 10 éven át, általános iskola első osztálytól gimi 10. évvégéig. Rengeteget köszönhetek neki, mindig az volt a legjobb napom, amikor vele volt órám. Igaz nem azok voltak a kedvenc óráim amikor szövegértést vagy nyelvtani feladatot csináltunk, de ezekben volt a legnagyobb szükségem a segítségére.

Eljött a felvételi-és a gimnáziumba való jelentkezés időpontja. Számomra az egyik legstresszesebb időszak közé tartozik. Új környezetbe kerülés, új emberek, régi barátok elhagyása, féltem, hogy mi lesz. Megszoktam az embereket, tudták, hogy hallásérült vagyok, és hogy nem mindig értem, amit mondanak, és most újra mindenkit be kell avatnom ezekbe a dolgokba, és ez ijesztő volt számomra. Végül egy technikumba kerültem pénzügy-számvitel ügyintéző szakra, amit mostanra megszerettem. A 9. év végére lett egy új barátnőm, és 10.-ben, pedig egy olyan baráti társaságba kerültem, ahol elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, tehát az eleji aggodalmaimnak, félelmeimnek nem volt semmi alapja. A tanárok is segítőkészek voltak és most is azok. A négy év alatt szintén a magyarral, de ezenkívül a törivel és az idegen nyelvekkel gyűlt meg a bajom. A szakmai tantárgyaknál is voltak valójában most is vannak nehézségeim az elméleti részek megértésénél. Jött a 12. évben az érettségi, amelyik szintén a legstresszesebb és egyben a legküzdelmesebb éveim közé tartozik. Az édesanyám, a nővérem és az akkori szurdopedagógusom rengeteg segítsége nélkül nem sikerültek volna az érettségijeim. A hallássérültségből adódóan valahol lemaradottabbnak érzem magamat a többiekhez képest, hiába tanultam rengeteget, mindig úgy éreztem, hogy kevesebbet tudok, főleg akkor éreztem, így magamat, amikor számomra új szó volt, de a többieknek nem.

2024 januárjában észrevettük, hogy egy puha pukli van a bal oldali mágnes felett. Így, mivel nem tudtuk, hogy mi ez, ezért elmentünk a pesti klinikára, ahol megműtöttek. Egy vérömlenyt távolítottak el. Szerencsére a belső egységnek nem volt semmi baja. Nem volt könnyű hónap, az azt követő hónapok sem. A tanulás terén sem, de mivel nem hordhattam a baloldali külső egységemet, így a bal oldalra még rosszabb lett a beszédértésem. Nehezen szoktam meg újra és sokkal hamarabb elfáradtam a sok koncentrálástól.

Az első CI-s táborba két barátnőmmel mentünk el 2024-ben, mely életünk legjobb élménye volt. Így nem volt kérdés, hogy a további táborokba is majd részt szeretnénk venni.

2026.

Itt vagyok most 19 évesen (nyáron 20 éves leszek) halló emberek között tanulok. Utolsó évem a technikumba, szakmai vizsgámat készülök le tenni, és az egyik legjobb tanuló vagyok az osztályban néhány osztálytársam mellett. Az idei év se lesz könnyű, mivel jön egy újabb fejezet az életembe, a felnőtt élet. Új célokkal, tervekkel.

A szüleim úgy neveltek, hogy a hallássérültségemet ne úgy fogjam fel, mint egy óriási akadály, és hogy mindig hozzam ki belőle a legtöbbet és a legjobbakat. Így rengeteg mindenben lehetett részem, és próbálhatam ki dolgokat. Mindig arra biztattak, hogy merjek új dolgokba bele vágni. Így az évek alatt kipróbáltam egy pár sportot is. A nővérem szokta mondani, hogy „egy szülő rémálma, amikor a gyereke fején több millió forinttal futkározik (én kicsiként, amikor járni még alig tudtam hálózsákba futottam a készülékkel a fejemen), vagy éppen egy több tonnás ló bakol alatta”. Néhány évig néptáncoltam, utána lovagoltam kb. 4-5 évig, de sajnálom, hogy akkor abbahagytam. A gimiben a tesi órákon a röplabdát szerettem a legjobban, van, hogy a barátaimmal szoktunk a szabadidőnkben röpizni. 2020-ban újrakezdtem a lovaglást, de 4 év után sajnos rá kényszerültem, hogy abbahagyjam, a műtét miatt. Igaz nem teljesen, de hónapokra igen. Akkoriban nem éreztem jól magamat a lovardában, és azt, hogy élvezném is „egyedül”, csak, amikor az egyik barátnőmmel lovagoltam együtt. A lovaglás számomra szabadság érzetet nyújtott-nyújt, és emiatt szeretném majd újrakezdeni, az egyik célom.

Az életcéljaim között szerepel még, hogy valamit vissza tudjak adni az embereknek, és segíteni tudjak hasonló sorsú embereknek. Szeretném a gyerekekkel megértetni, kezdeményezni „órákat”, ahol elmagyarázzák nekik, hogy pontosan mi is ez, hogy működik. Én úgy gondolom, hogy sokszor a gyerekek azért nem értik, mert nem tudják, hogy mi ez. Mostanában felmerült bennem, hogy segítenék szervezni CI-s táborokat.

Szerintem sokszor az emberek nem is tudják, hogy hallássérült vagyok, mert a hajam eltakarja a hallókáimat, és a beszédemen sem igazán hallatszódik meg elsőre, ha nem ismernek jól. Valamikor jó érzés, hogy ugyanúgy kezelnek, mint a többi embert, de van, amikor jó lenne, ha tudnák, mert pl. van amikor beszélnek hozzám és nem értem, én meg nem merek visszakérdezni, mert akkor úgy érzem, hogy hülyének gondolnak, mert nem tudják miért nem értem. Úgy gondolom, hogy hülyeség, hogy így érzem, mert szerintem egy ép halló ember sem értheti mindig azt, amit az ember mond neki, és nem ciki vissza kérdezni.

Van, hogy úgy érzem, hogy előítéletesek az emberek, ezért vannak olyan szituációk amikor nehezen vállalom fel, hogy hallássérült vagyok. Közben meg szeretem, ha tudják és tisztában vannak vele végül is az életem része. Mostani fejemmel úgy gondolom, hogy nem kellene szégyellni a hallókészüléket, mert szerintem olyan, mint egy szemüveg. Sajnos ki voltam közösítve általános iskolába, azért, mert más voltam, de szerencsére volt 1-2 barátom, akikhez „eltudtam menekülni”, és persze a szerető családomhoz. Ez hozzá járulhatott, hogy akkoriban szégyelltem, és szerintem nem vagyok ezzel egyedül. Most már nem szégyellem, kivéve ha pont olyan emberrel futok össze aki ki hozza belőlem ezt a fajta érzést. Ha fontosnak érzem, hogy tudja az az illető, akivel éppen beszélgetek, akkor könnyen megtudom vele osztani, anélkül, hogy szégyen érzetett éreznék.

Sajnos jelelni nem tudok, volt egy korszakom, amikor meg szerettem volna tanulni, de nem jött össze, azóta nem próbálkoztam vele. Viszont jó látni, amikor két ember így kommunikál egymással, mert mégis más emberek számára titkos, hogy miről beszélnek, és szerintem ennek is van így egy fajta feelingje.

Az iskolában úgy érzem, hogy sokkal jobban kell koncentrálnom, mint a többieknek. Ha visszhangzik a terem vagy a folyosó, akkor legtöbbször nem értem mit mondanak, ami nagyon zavar. Vagy ha suttognak hozzám, vagy ha baloldalról beszélnek hozzám, akkor szintén nem értek semmit. A baloldalon nem jó a beszédértésem, ezen is szeretnék fejleszteni. Bármilyen könyv olvasásnál a hosszabb mondatokat, nehezebb szavakat nehezen tudom megérteni.

Esténként készülék nélkül alszom, így nagy lesz a csend. Számomra megnyugtat, ha van más is a lakásban, de ha egyedül vagyok, akkor ijesztő tud lenni számomra csend. Emiatt gátolva érzem magamat, pl. ha elköltözök hogyan tudom megoldani, hogy halljam meg este is ha szól a tűz riasztó vagy valaki akkor keres. A reggeli keléseknél édesanyám kelt, de a rezgő ébresztő óra egy nagy találmány, de van, hogy én átalszom, így ez is egy kicsit gátol, de ez kevésbé zavar. Amikor csend van akkor gondolkodok mindig el a legmélyebben, ami segít számomra jobban megérteni az aznapi történéseket, mint amikor rajtam van a hallókészülék.

Én igazából mind a két világban önmagamnak érzem magam. A szüleim úgy kezeltek engem, mint a nővéremet, mint egy ép hallót. De hallássérültként is kezeltek. Vannak barátaim mindkét világban, ami számomra az egyik legjobb dolog a világon, azon kívül, hogy hallhatok. Nagyon örülök, hogy be tudtam illeszkedni, és megtaláltam a helyemet mindkét világban.