Az én történetem rögtön a születésem pillanatától kezdődik. Koraszülöttként érkeztem a világra Dunaújvárosban, egy viharos májusi estén. Anyukám elmondásából tudom, hogy nagyon pici voltam és rögtön inkubátorba is kerültem, s vizsgálatok tömkelege vette kezdetét. Ám mivel nem találtak semmilyen egészségügyi problémát, egy idő után hazaengedtek minket. Viszont egy idő után észrevették a szüleim, hogy nem igazán figyelek fel arra, ha szólítanak. Nem néztem oda semmilyen hívószóra vagy a nevem hallatára. A szüleimet ez nem hagyta nyugodni, és inkább elvittek a fülészetre, hogy megvizsgálják a hallásomat. Ekkor találkoztam először Katona Gábor fül-orr-gégész főorvossal, aki később fontos szereplője lett a történetnek, amit akkor a szüleim még nem is sejtettek. (És én sem.) Megvizsgált és megállapította, hogy a jobb fülemben nem alakult ki rendesen a hallójárat, és csak egy tűszúrásnyi nyílás található. Ezzel akkor babaként nem igazán lehetett mit kezdeni, úgyhogy így vágtam neki az életnek. Amikor elkezdtem iskolába járni, anyukám mindig nagyon figyelt arra, hogy én megfelelően kezeljem ezt a rendellenességet és tisztában legyek azzal, hogy mit jelent hallássérültnek lenni. Milyen érdekes a sors, hogy épp egy ének-zenei általános iskolába kerültem be, ahol azt mondták, hogy semmilyen hátrányom nem lesz, és tényleg nem is lett. (Az ének-zene részével.)

Az első pár évben kirajzolódott, hogy lassabb voltam a tanulásban, mert bizonytalan voltam, nem hallottam mindent tisztán, és mivel egy visszahúzódó kislány voltam, sosem mertem kérdezni, mert féltem, hogy butának fognak gondolni az emberek, ha valami banális dolgot kérdezek vissza. Így hát sokszor nem kérdeztem és megpróbáltam magam boldogulni. Aztán anyukám előrukkolt azzal, hogy üljek mindig az első padban, hogy jobban halljak és minden tanár előre ültetett. Egy gyereknek szerintem rémálom elöl ülni (kivéve, ha a tanár kedvence és minden kérdésre tudja a választ), szóval el lehet képzelni, hogy mennyire imádtam az ülésrend szeánszát minden félév elején. És minden félév elején Kati néni, az osztályfőnök, elfelejtette, hogy nekem elöl kell ülnöm, úgyhogy kelletlenül feltettem a kezemet, hogy „Kati néni, én nem jó helyen ülök…”, és ő mindig ugyanúgy reagált: „Jaajjj, tényleg, akkor cseréljél helyet a Marcival gyorsan”. Nyilván Marci örömmel át is ugrott a helyemre, én meg kullogtam előre. „Hát akkor idén sem puskázunk…” – gondoltam magamban.

Alapvetően az iskolában nem ért semmilyen bántás a rendellenességem miatt, amiért hálás vagyok, hiszen egy jó közösségben nőhettem fel. Szerettem a zenét is, zongorázni tanultam, kórusba jártam, énekelni tanultam. Azt éreztem, hogy ez az enyém és jó helyen vagyok. Aztán hatodik osztályban elkezdett fájni a jobb fülem, majd később váladékozni, ami fájdalommal is járt, és itt következik a következő találkozási pont Katona Gábor doktor úrral. Baba voltam még, amikor utoljára megvizsgált, de valahogy éreztem, hogy az ő kezei között biztonságban leszek és meg fogok gyógyulni. Vizsgálatok sorozata után kiderült, hogy egy jóindulatú gyöngydaganat (cholesteatoma) alakult ki a fülemben, amit sürgősen ki kellett műteni, mert agyhártyagyulladást is tud okozni ez a fajta daganat. Rögtön időpontot kellett egyeztetni a műtétre, és máris a Heim Pál fül-orr-gégészeti osztályának betegágyán találtam magamat, ahogy várom a soromat, hogy bekerüljek a műtőbe. Amikor is megjött a műtős fiú és bekövetkezett a legnagyobb félelmem lányként. Le kellett borotválni a jobb oldalát a fejemnek, mert műtétterületnek számít. Így visszatekintve banális dolognak tűnik, de egy 13 éves kamaszodó lánynak az önbizalmába azért bele tud tiporni a felemásan leborotvált hajkorona. A műtétem két és fél óra volt, egészen megterhelő és hosszú.  Ki kellett venni a hallócsontjaimat és a dobhártyámat is (nem minthogyha eddig lett volna túl sok jelentőségük, csak ez itt a drámai hatás helye). A hallójáratomat is megpróbálták kitágítani, de később visszaszűkült. A gyógyulási folyamat nagyon hosszú volt és fájdalmas. Lassan 10 év távlatából nézve már csak a macis függönyökre, a csöpögő infúzió hangjára és az éjszakai nővérkék árnyékára emlékszem.  Mire felgyógyultam és visszamehettem a suliba, egy fél év sem telt el, és kiújult a betegség, úgyhogy a nyarat egy ismétlő műtéttel kezdtem, ami már nem volt olyan hosszú és nehéz, mint az első, mégis megviselt, hogy még egyszer vissza kell mennem abba a nyomasztó kórházi légkörbe és újra az idegesítő macis függönyt kell néznem, amikor próbálják a nővérkék beszúrni a branült. A műtét után még nagyon sokáig kellett visszajárni kontrollra, és az egyik ilyen vizitnél Katona doktor úr leült mellém és azt mondta, hogy lenne lehetőség arra, hogy a másik fülemmel is halljak. A hallókészülék, amit felajánlott, műtéti beavatkozást igényelt, de nagyon szépen elmagyarázta, hogy nekem ez miért lenne jó, és a szüleim beleegyezésével elfogadtam a felajánlást. BAHA implantátumot kaptam, amely a csonthallás elvén működik. A külső processzor a hangot rezgéssé alakítja, amely a csontokon keresztül – egy, a koponyámba beépített orvosi csavar segítségével – közvetlenül a belső fülbe jut. Így a középfül és a hallójárat igénybevétele nem szükséges, ami nekem fontos tényező, hiszen nincsenek meg a hallócsontjaim sem a hallójáratom.

A kapcsolatom a hallókészülékemmel talán egy hullámvasútnak feleltethető meg, mert nem mindig voltam vele ilyen jó kapcsolatban, mint most. Az elején, amikor megkaptam, akkor az újdonság és a kíváncsiság hevével persze hordtam minden nap. Ekkor lehettem nyolcadikos. Az osztálytársaim is jól fogadták, és nekem ugyan furcsa volt megszoknom, hisz mégiscsak egy füllel nőttem fel, de abszolút nyitottan álltam a dologhoz. A szüleim is minden tőlük telhetőt megtettek annak érdekében, hogy én büszkén viselhessem a processzort. Még fülgyűrűt és hozzá passzoló láncot is csináltattak, hogy úgy nézzen ki az eszköz, mint egy ékszer, én meg esetleg ’menőbbnek’ érezzem magam. Be is vált egy darabig, viszont eljött a gimi, ahol lényegében el is felejtettem, hogy létezik a hallókészülékem. Az is tény, hogy a lázadó gimis énem talán nem ezt találta a legmenőbb kiegészítőnek, és miközben anyukám minden reggel megkérdezte, hogy nálam van-e a BAHA, én nyugodt szívvel mondtam neki igent, miközben otthon pihent a dobozában. Sokszor egyszerűen nem vettem róla tudomást. 

Az első olyan krízishelyzet, amikor éreztem, hogy szükségem lesz rá, az az egyetem első napján történt. Az újonnan szerzett kis egyetemi barátaimmal beültünk a hatalmas nagy előadóterembe, és amint elkezdett beszélni a tanár, rájöttem, hogy én ebből nem fogok érteni semmit. Ráadásul, mivel anglisztikát tanulok, az órák 90%-a angol nyelven folyt, tehát extrán oda kellett figyelnem. Így hát minden órára felvettem onnantól, mert tudtam, hogy az egyetemen már magamért tanulok és nem maradhatok le csak azért, mert valamit nem értek jól. Az évek során szépen beintegráltam az életembe a processzor hordását, és már nemcsak az iskolába vettem fel, hanem különböző eseményekre, közösségi programokra is. Aztán egyetem második évétől elkezdtem dolgozni színházban. Feladataim közé tartozik a vendégek kisegítése, jegykezelés, ruhatárazás. Mivel ez a munka nagyon is megkívánja a gördülékeny kommunikációs képességet, ez is csak megerősített abban, hogy ha hordom a hallókészüléket, akkor magabiztosabban tudok dolgozni. A színházi világ olyan lehetőség volt amely egy új perspektívát nyitott ki bennem. Otthon érzem magam benne, és ezt szeretném tovább tanulni, illetve elhelyezkedni a szakmában. Találkozhattam jelnyelvi tolmácsolóval is, Vörös Zsolttal, aki munkája mellett színházi előadásokat tolmácsol hallássérültek számára. Volt lehetőségem megnézni egy ilyen darabot, és csodálattal figyeltem a színpadon való tevékenységét, hiszen folyamatosan jelen volt minden egyes pillanatában az előadásnak és végig azon dolgozott, hogy a hallássérült vendégeknek a lehető legpontosabban adja át a produkciót. Ezután kezdtem el gondolkodni azon, hogy szeretnék én is a részese lenni ennek a közösségnek és segíteni a hozzám hasonló embertársaimnak. További célom, hogy ha lediplomáztam, szeretném elkezdeni a színháztudomány mesterképzést, illetve a jelnyelvet is, mert szerintem ez tökéletes ötvözése lenne annak, amivel valójában foglalkozni szeretnék a jövőben.

Ma már büszkébben hordom a BAHA-t mint valaha és kíváncsian várom, hogy vajon mi lesz a dolgom, „küldetésem” azzal, hogy így születtem, hallássérültként, és törekszem arra, hogy így adjam önmagamat minden helyzetben. 

Köszönöm a lehetőséget.