Prológus

A totó szóról legtöbbeknek a szerencsejáték jut eszébe, ahol 13+1 focimeccs eredményét kell megtippelni. Nekem azonban mindig is Óz, a nagy varázsló történetét idézi fel, benne Dorka hűséges kiskutyájával, Totóval. A kis fekete eb, aki beszélni is tudott – számomra ez valahogy teljesen természetes volt gyerekként. De most egy másik Totóról szeretnék mesélni.

Hangország

Egyszer volt, hol nem volt, Hangország szívében élt egy kisfiú, Totó. Szerető család vette körül: szülei minden este mesét olvastak neki, testvéreivel nap mint nap játszottak, beszélgettek, énekeltek, nevetgéltek. Nagymamája különösen sok időt töltött vele – kikérdezte a leckét, türelmesen magyarázott, és rengeteget kártyáztak együtt. A ház egyik szobájában pedig egy csodálatos, háromlábú lény lakott: egy hangszer, amelyet a testvérei gyakran szóra bírtak. Ilyenkor mennyei muzsika töltötte be az otthonukat, mintha maga Hangország lélegzett volna.

Totó is vágyott rá, hogy egyszer megszólaltathassa ezt a nagymamától örökölt csodát. És a vágy hamar valóra vált. Bátyja türelmesen tanította, és Totó hamarosan már egyedül is képes volt vezetni a közösségi éneket. Oklevelet is kapott érte – pedig még alig fejezte be a nyolc általánost.

A számok világa is vonzotta. Szerette figyelni, rendszerezni a körülötte lévő dolgokat, és különös otthonossággal mozgott a kettes számrendszerben. Mintha a világ titkos ritmusát is hallotta volna benne.

A pályaválasztásnál szülei népnevelői múltja, a zene iránti szeretete és a számok iránti vonzalma együtt mutatták az irányt. Bár a gimnáziumban a matektanárral akadtak gondjai, és a felvételi papírjára nem is írták rá, hogy ajánlják matematika szakra. Ennek ellenére emeltszinten kitűnő felvételit írt matekból. Ezzel véve elégtételt a kettes matematika érdemtelen jegyért. 

Ám más akadályok is jöttek. A pályaalkalmassági vizsgálaton hallásvizsgálatot tartottak – egy zajos teremben, ahol fülhallgatón keresztül hallott hangokat kellett jeleznie. A körülötte zsongó diákok miatt nem tudta, mit is kellene hallania. Így elküldték alaposabb vizsgálatra, mert azt hitték, rossz a hallása. Így készült egy audiogram, mely azt bizonyította, hogy ekkor még tökéletes volt a hallása.

Évekig énekelt a gimnázium kórusában. Sok országban vendégszerepeltek, de a Zeneakadémiai felvételin rá kellett döbbennie: nem képes, és talán nem is szeretne a profi ligában játszani. A muzsika számára inkább lélek volt, mint verseny.

Néhány év múlva édesanyja helyére lépve kezdett matematikát és ének-zenét tanítani. Közben a hit kérdései és az informatika is egyre jobban foglalkoztatták, így azokat is megtanulta. A hangszerek királynőjén, az orgonán is aktívan játszott. Családot alapított, házat épített, kertet művelt, gazdálkodott – élte Hangország polgárainak mindennapi, mégis csodákkal teli életét.

A törés

Egy nyári napon azonban minden megváltozott. Totót és feleségét baleset érte. Mondhatjuk úgy is: kaptak egy második életet. Totó ekkor még nem tudta, milyen árat kell majd fizetnie érte.

A hosszú lábadozás alatt vették észre először, hogy Totó nem reagál, ha sötétben beszélnek hozzá. – Ne vicceljetek már, hallok én! – mondogatta bosszúsan. Piszkálásnak érezte, mintha ok nélkül kötnének bele. 

De a tanítás során is egyre többször tapasztalta, hogy a gyerekek halkabban beszélnek, vagy ő nem érti, amit mondanak. 

– Most akkor mennyi is az eredmény? 42 hét? 44 hét? 47 hét? – kérdezte olykor tanácstalanul. A gyerekek pedig néha összenéztek, néha felháborodtak, néha kuncogtak – ő pedig egyre bizonytalanabb lett.

A sok noszogatás után végül kipróbált egy hallókészüléket. Közben eszébe jutott a vicc a „skót hallókészülékről”, ahol az illető csak drótokat dug a fülébe, és amikor kérdezik, jobban hall-e, azt mondja: – Á, dehogy! Csak így mindenki hangosabban beszél hozzám.

Az első illeszték azonban nagy ívben repült ki a füléből, amikor kinyitotta a száját. A második is. – Hát akkor ez nekem nem is való – gondolta megkönnyebbülten.

Ám a családja nem hagyta annyiban. Egy másik helyen próbálkoztak, és ott elsőre tökéletes lett az illeszték. – Vannak még csodák – mosolyodott el Totó. A készülék azonban sokáig a fiókban pihent. Nehezen tudta elfogadni. Úgy érezte, mindenki az ő hallókáját bámulja az utcán és az iskolában. 

Az iskolában a helyzet mégsem javult. Egyre többször fordult elő, hogy rossznak „hallotta” az eredményt, és a gyerekek fellázadtak: – De hát az jó, tanár úr! Máskor meg elfogadta a rossz eredményt, meg is dicsérte a gyereket, és csak azt nem értette, miért néznek össze olyan kaján mosollyal. Tizenegy év után fel kellett adnia a tanítást. Fájt neki, mert a hivatása volt.

Sok orvosi vizsgálat után be kellett látnia: ugyanakkora energiával már nem tudja azt a minőséget hozni, mint korábban. Önbizalma megrendült. Rájött, hogy olykor 120–150% energiára van szüksége ahhoz, hogy elérje a régi szintet – de ettől pillanatok alatt kifáradt. Leginkább a figyelés, a kommunikáció merítette ki. Egy év pihenés után informatikai tudásával talált munkát, hogy gondoskodni tudjon a családjáról.

Másvilág

Idővel kapcsolatot kezdett keresni más nagyothalló emberekkel. Így talált rá a Fülbarátok Országos Szövetségére, ahol hamar otthonra lelt. Önkénteskedett, segített, sőt a vezetőségbe is beválasztották. Néhány év után azonban úgy érezte, nem ez az útja, így lazábbra vette a kapcsolatot.

Ekkortájt érezte azt is, hogy az énekes, orgonás szolgálatot már nem tudja olyan szinten ellátni, mint régen. Talált valakit, akinek átadhatta a stafétát. Amikor huszonhét hosszú év után felállt az orgonapadról és lejött a karzatról, úgy érezte, mintha egy korszak zárult volna le. – Talán örökre búcsút kell mondanom az aktív zenélésnek – gondolta fájó szívvel.

Közben megismerkedett a siketek csöndes világával. Kirándulásokat tett Csöndországba, ahol lelkesen tanulta az ország „hivatalos nyelvét” a jelnyelvet. Sok tanfolyamot elvégzett, rengeteg tudást magába szívott, de otthon, Hangországban nem tudta használni – senki más nem ismerte.

Ezért megkérte a feleségét: – Gyere el velem Csöndországba, tanuld meg te is az alapokat. Szeretném, ha akkor is tudnánk beszélni, amikor nincs a fülemben a készülék. A felesége igent mondott. Ez mély örömmel töltötte el Totót – bizonyíték volt arra, hogy a köztük lévő szeretet erősebb minden akadálynál.

Bár sok kérdőjel volt az életében, a hitében soha nem kételkedett. Igyekezett segíteni nagyothalló sorstársainak: évekig szervezett számukra lelkigyakorlatokat, találkozókat, ahol akadálymentesen beszélgethettek lelki dolgokról. A feliratozás és az írótolmácsok hatalmas segítséget jelentettek. 

Aztán jött a Covid, és ez az út is megszakadt.

Útkeresés

Totó szilárdan hitt abban, hogy semmi sem történik véletlenül. Minden mögött ott rejlik egy ok, egy irány, egy halk, de kitartó hívás. Csak meg kell találni a miértekre a választ. Megtapasztalta, hogy amikor egy ajtó bezárul, valahol máshol kinyílik egy ablak – néha egészen váratlan helyen.

Így került kapcsolatai révén a Hangországban működő Nagy Műsorszóró Ház vallási műsorainak szerkesztőségébe. Hétről hétre előre elkészítette a vasárnapi szentmise vagy más istentisztelet szövegét. Tudta, hogy ezzel nemcsak a feliratozókat segíti, hanem a nagyothalló, feliratot igénylő sorstársait is.
– Ha már én nem is hallok úgy, mint régen – gondolta –, legalább másoknak könnyebb legyen bekapcsolódni a szertartásba.

YouTube-csatornákat is elkezdett felirattal ellátni, vagy ha értékes műsort talált, kérte a készítőket, hogy tegyenek rá feliratot. Ha valaki nem tudta megoldani, Totó önként vállalta az időzített felirat elkészítését. Saját beszédeit is mindig felirattal együtt tette közzé. Úgy érezte, ez a minimum, amit megtehet.

A Covid elmúltával a tévés feliratozó munka megmaradt. Emellett egyre inkább lekötötte a figyelmét a templomi „élő” szertartások akadálymentesítése. – Hogyan lehetne minél gazdaságosabban, de mégis minél jobb minőségben elérhetővé tenni a szentmisét mindenki számára? – töprengett gyakran.
Ez lett az új küldetése.

Újra az iskolapadban

A miértek azonban továbbra sem hagyták békén. Sok időt töltött önmagával, olvasott, tanult, kereste a helyét. Így jutott el oda, hogy nagyothallóként is beadta a felvételi kérelmét egy Mentálhigiénés Lelkigondozói képzésre. Felvették. – Talán mégis van itt számomra valami – gondolta reménykedve.

Aztán berobbant a Covid. Maszkok, távolságtartás, eltorzult hangok.
– Hogy értsem meg így, mit mondanak? – kérdezte kétségbeesetten.
Itt aztán valóban meg kellett tanulnia kiállni önmagáért. Minden egyes óra kemény próbatétel volt.

Vért izzadva, halasztással, de végül sikerült megvédenie a diplomamunkáját, és sikeresen letette a záróvizsgát. Megfogadta, hogy tudását sorstársai érdekében fogja kamatoztatni. Saját hallásának elvesztése érzékennyé tette más nagyothallók nehézségeire, fájdalmaira, bizonytalanságaira.

Így részben online, részben személyes beszélgetések formájában kezdte el a nagyothallók lelkigondozását. Meghallgatta őket, megértette őket – mert ő maga is ugyanazon az úton járt.

Életmorzsák

1. Totó több mint harminc éve éli Hangország és Csöndország kettős állampolgáraként mindennapjait. De nemcsak neki nehéz, hanem a környezetének is. Ha nem jelez vissza, hogy nem értett valamit, könnyen félreértik. Felesége még ma is gyakran beszél hozzá a távolból. Totó hallja a hangját, de a szavak értelme elvész a levegőben. Ilyenkor kicsinek és tehetetlennek érzi magát. Tudja, hogy nem tudja egyedül megoldani – csak akkor, ha odafigyelnek rá, és megbizonyosodnak róla, hogy ő is megértette.
2. Nagyon fáj neki, amikor valamit nem ért meg elsőre, és kedvesen visszakérdez. Ha erre csak egy legyintést kap: – Á, nem fontos! … akkor összeszorul a szíve. – Talán én sem vagyok fontos? – villan át rajta. Ha ez többször megtörténik, lassan feladja. Nem kérdez többé. „Minek is…” – gondolja szomorúan.
3. Egyszer beutalót kapott egy orvosi vizsgálatra. Időpontot azonban csak telefonon lehetett kérni. Totó, aki épp a kórházban járt, elsétált a laborhoz.
   – Időpontot szeretnék kérni – mondta.
   – Csak telefonon lehet – jött a válasz.
   – De én hallássérült vagyok, nem tudok telefonálni – mondta Totó.
   – Kérjen meg valakit.
   – Szeretném magamnak elintézni. Nem akarok másokat terhelni.
   Némi csend után Totó szeme felcsillant:
   – Megkérem a betegjogi képviselőt. Ő biztosan segít.
   Már épp pakolt össze, amikor a recepciós hölgy megszólalt:
   – Jöjjön csak, megpróbálom megoldani.
   És megoldotta. Egy kis huncutság, egy kis jóindulat – és máris könnyebb lett minden.
4. Totó aktívan használja a mobiltelefonját – mindenre, kivéve telefonálásra. Ha megadja a számát, mindig hangsúlyozza: – Csak SMS-ben keress, telefonálni nem tudok.
   Ennek ellenére néha megcsörren a telefonja. Mindig rezgőn tartja, mert egyszer a buszmegállóban egy kisfiú odaszólt: – Bácsi, csörög a mobilja! Totó majd elsüllyedt szégyenében. A zajos utcán pedig úgysem tudott volna telefonálni.

Egyedül nem megy

Totó hosszú évek alatt megtanulta, hogy sokszor egyedül kell boldogulnia. De azt is, hogy mindig van valaki, akire számíthat. És azt is felismerte, hogy ha nem a saját baját nézi, hanem másoknak segít, akkor a saját terhei is könnyebbé válnak. Nem tűnnek el, de valahogy elviselhetőbbek lesznek, és az idő is gyorsabban telik.

Amikor felkérték a Figyelem Körének Bölcsei közé, örömmel mondott igent, hogy magasabb szinten is hangot adhasson a fogyatékkal élők – megoldásra váró – mindennapi gondjainak.

Játszhatok?

Tizenhat év telt el, mire Totó újra érezte: vissza kell ülnie a zongorához. Csak úgy, a maga örömére. Bekopogott legkisebb fia szobájába, ahol a zongora évek óta csendben várakozott.
– Játszhatok? – kérdezte halkan.
Fia csodálkozó tekintettel ránézett, és a hangja elcsuklott:
– Másra sem vágytam húsz éve, mint hogy leülj és játssz nekem. 

Totó leült és hosszasan zongorázott. Játszott, és közben folytak a könnyei. A szívéből szólt a muzsika. A dallamok visszavitték őt szülőföldjére, Hangország meseszép tájaira.

Fia később így vallott:
– Végre zongorázol… és milyen gyönyörűen. Zene füleimnek. Majdnem minden este zongorát hallgatok elalvás előtt, megnyugtat, elgondolkodtat. Az első darabnál még csak pár könnycsepp csordult ki, aztán beszélgettünk – röviden, mert a zene magától beszél.
Sok minden lejátszódott bennem, de leginkább az, hogy ez az én Apám az én szobámban, és végre játszik. Végre egy nyelvet beszélünk. Eddig is beszéltünk, de rossz volt a csatorna; most éreztem, hogy egy hullámhosszon vagyunk.
Eszembe jutott a jurta, a csillagpaplanos ég, Zs. bácsi gitárja – akkor éreztem először, milyen jó lenne, ha az én apukám is zenélne nekem esténként. 
A második darabnál már zokogtam. Ilyen hangokat még soha nem hallottam ebből a zongorából. Szíven talált. „Jó lenne megfogni apám erős kezét, még egyszer látni szigorú szemét. Jó lenne hallgatni bölcs szavait, megfogadni mindent, amit tanít…” (Kárpátia)

Epilógus

Aki Hangországban született, élete végéig megőrzi annak emlékét. Totó ugyan mostoha gyermek lett ott, de Csöndországban élve is elevenen él benne a zene szeretete, a hangok világa, a régi dallamok. Hálával gondol minden emberre, akivel élete során találkozott – akár jót kapott tőle, akár kevésbé jót.

„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” – írja Antoine de Saint-Exupéry.

Totó pedig megtanulta: nem a hallás állapota határozza meg az ember értékét. Jól csak a szívével hall az ember. Ami igazán lényeges, az a fülnek hallhatatlan.

Lejegyezte: MosolyTom