Aznap reggel arra ébredt, hogy a jobb fülére nem hall rendesen. Olyan volt, mintha víz ment volna bele, de miután régen nem járt uszodában és az esti zuhanyozásnál sem folyhatott be túl sok víz a fülébe, arra jutott, hogy víz nem okozhatta a tompa érzést. Biztosan megfázott, gondolta, nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a dolognak. Felöltözött és elindult a munkahelyére. A tompa nyomás nem múlt. Nem akarta annyiban hagyni a dolgot, lement a cég üzemorvosához, aki azonnal a körzeti orvoshoz – akkoriban még így hívták a háziorvost – irányította. Amikor a körzeti orvos azonnal kórházba utalta és még a holmijáért, még a fogkeféjéért sem engedte haza, már aggódni kezdett. A kórházban rögtön infúzióra rakták, de még mindig nem mondtak semmit. Kétségbe esését fokozta, hogy kislányai az óvodában és a bölcsődében vártak rá. Férje külföldön volt, hivatalos úton, apukája vidéken, anyukáját nem tudta otthon elérni. Mobil telefon még nem volt, csak vonalas. Ha valaki elment vásárolni, azt nem lehetett elérni addig, amíg haza nem tért. Kétségbe esett, mi lesz a gyerekekkel? Végül egy kolléganője segített neki, aki a gyerekeket összeszedte, s addigra szerencsére anyukája is előkerült. Még apukája is megérezte, hogy baj van és a csak másnapra tervezett hazautazás helyett egy nappal korábban hazatért. 

A kórházban töltött egy hét alatt alaposan kivizsgálták, de semmi okát nem találták a hallásvesztésnek. Nem mondták ki, de sejttették, hogy tartós lesz a halláskárosodás. Akkor még nem érezte a változás súlyát. Napról, napra erősödött benne a felismerés, hogy veszélybe kerülhet a munkája, hiszen ahhoz fontos volt a jó hallás. Az értekezleteken egyszerre többen is beszéltek, egymás szavába vágva, néha azt sem tudta, melyik oldalról hallja a szavakat. Különösen az idegen nyelvű megbeszélések és főleg a videokonferenciák okoztak nehézséget. Minden porcikája tiltakozott, amikor az fül-orr-gégész hallókészüléket javasolt. Húzta az időt, nem akart szembesülni a tényekkel, de egy idő után feladta az ellenállást és elfogadta az elfogadhatatlant és megcsináltatta a hallójárati készüléket. Elhatározásában sokat segítette, hogy anyukája ekkor vallotta be, hogy a gyerekkori, gyakori fülfájásokat kezelő, híres professzor már 25 éve megjósolta, hogy ez a gyerek meg fog siketülni előbb-utóbb, ha máskor nem, a gyerekszülés után. Ezt a nyomasztó terhet anyukája egyedül viselte, nem akarta lányát terhelni, vagy talán maga sem hitte igazán, de a jóslat beteljesülése színvallásra késztette. 

A hallókészülék sokat segített, de nem volt tökéletes. Az audiológiai vizsgálatok a másik fül érintettségét is jelezték, így a ”szokásos”, hosszas vívódást követően a másik fülre is rákerült a készülék. 

Újra kinyílt a világ, jobb lett a környezet érzékelése, de valami még mindig nem volt tökéletes. A hallásgörbe lassú, de folyamatos süllyedést mutatott, immáron mindkét fülben. Ekkor került a kezébe a Nők Lapja egyik cikke, mely a biorezonanciás készülék halláskárosodásra való jótékony hatását mutatta be. Nem lehet tudni, hogy a biorezonanciás kezelés segített-e a hallásromlás lassításában vagy sem, de ő hitt benne és ez minden betegség leküzdésében nagyon fontos. Az akarat, a hit ereje sziklákat képes elmozdítani. Nem bizonyítható, de úgy érezte, hogy az évtizedeken át tartó kezelés lelassította a hallás romlást, és megakadályozta a teljes siketséget. 

Bár a halláskárosodás még nem jelentett siketséget, de úgy érezte, hogy erre fel kell készülnie akkor is, ha nem következik be. Legfeljebb lesz egy másik szakmája is, gondolta és beiratkozott egy jelnyelvi tolmácsképző tanfolyamra. A három éves, kemény képzés a jelnyelv megismerésén túl megismertette a halláskárosodással kapcsolatos jogi ismeretekkel, az intézményekkel, azok működésével. A nyelvi gyakorlatok a SINOSZ-ban voltak, amely nem volt ismeretlen terep a számára. Teljesen siket, idős nagymamáját kísérte számtalanszor a Benczúr utcai épületbe, ahol áhítattal figyelte a jelnyelvi pletykálkodást. Kicsit bele is tanult a jelekbe, de folyamatosan nem tudott beszélni. Ekkor bánta csak igazán, hogy gyerekkorában nem figyelt oda jobban és nem sajátította el tökéletesen a jelnyelvet, hiszen a gyakorlatban, a nyelvi környezetben lehet igazán megtanulni egy nyelvet. Így van ez a hangzó nyelvek esetében is. Arra gondolt, hogy idegennyelv-tudásával segíteni tud majd jelnyelvre fordítani sorstársainak a mondanivalót egy-egy külföldi utazásnál, vagy bármilyen angol vagy német nyelvű ügyintézésnél. a diplomamunkáját is a jelnyelvi és hangzó nyelvi tolmácsolás összehasonlításáról írta. Ez az elképzelés aztán csak álom maradt, mert munkája nem engedte meg, hogy belevesse magát egy párhuzamos világba. 

Mint tudjuk, egy nyelv ismerete akkor marad meg, ha azt rendszeresen használják, gondozzák. Sajnos a jelnyelv gyakorlására kevés ideje és alkalma volt, így a tudása megkopott, már csak nagyjából érti, ha mellette jelelnek. Mondjuk nem is illik „belehallgatni” mások beszélgetésébe. Azért szükség esetén könnyebb lesz visszahozni az elhalványult tudást, mint nulláról kezdeni a tanulást. A szótárakat, nyelvi kazettákat továbbra is őrzi, mert a jelnyelvet fontosnak tartja. Sokat gondolkodott azon a vitán, hogy mi jobb a gyerekeknek: ha arra szoktatják őket, hogy a szájról olvasás segítségével boldoguljanak a világban és ne tanulják meg a jelnyelvet, vagy legyen párhuzamos az oktatás. Egyértelműen annak volt híve, hogy meg kell tanulnia a gyerekeknek a jelnyelvet is, de meg kell tanulniuk a hallók világában is boldogulni. A jelnyelv a sorstársak közötti szorosabb kapcsolatépítést teszi lehetővé és az sem elhanyagolható szempont, hogy plusz tudást ad. Ahány nyelv, annyi ember. 

Azért az elkopott nyelvtudás arra még elég volt, hogy tesztelje azokat a lányokat, akik a vonaton vagy HÉV-en átadtak egy-egy kulcstartót, kis cédulával, mely szerint hallássérültek, és kérik a kulcstartó megvásárlását.  Ha a jelnyelven feltett kérdésre: hogy tudsz jelelni, jelnyelven tudtak válaszolni, több kulcstartó is gazdára talált.  Ellenkező esetben elmaradt a vásárlás. Meg kell tanulni a jelnyelvet, ebből is látszik!

A hallássérülés nem volt olyan mértékű, melyet a két készülékkel ne tudott volna kompenzálni, ha nem is teljes mértékben. Bár a hangosbemondók recsegéséből soha nem tudta kihámozni, hogy mit üzentek, vagy ha a színházban már csak a nyolcadik soron túl kapott jegyet, nem tudta élvezni a darabot. Ebben persze nagy része volt annak, hogy a színészek artikulációja már nem az igazi. Régen, mikro port nélkül bezengte öblös hangjuk az egész nézőteret, most meg már a kis mikrofonnal sem jut túl a hangjuk néhány soron. 

A fogyatékkal élők helyzete még ma sem könnyű, bár valamilyen fejlődés tapasztalható ezen a téren. Az emberek figyelmetlensége gyakran tudatlanságból, nemtörődömségből fakad, ami persze nem vigasztalja a hátránnyal élőket.  

Soha nem felejti el azt a történetet, amikor a covid alatt, az orvosi rendelőben a vizsgálatra várt. A maszkos asszisztensnő sarkig tárta a rendelő ajtaját és elmondott egy nevet. Felfigyelt az asszisztensnő egyre mérgesebb tekintetére és a folyosón ülők egymást fürkésző, kereső tekintetére. „Na, ez én leszek” – gondolta. Felállt és a maszkos nővérnek szegezte a kérdést:

• Engem szólított? 
• Magát, hát, süket maga? – replikázott az immár dühös, maszkos figura
• Igen. Nem értem, mit mond, hallássérült vagyok, a maszktól nem látom a száját sem.
• Elnézést- dadogta, nem tudtam – húzódott vissza a csigaházba hirtelen az ápolónő.

A múltkor egy magánorvosi rendelőben már a garázslejárónál elakadt: a sorompónál becsengetett ugyan, de nem hallotta, hogy a portaszolgálat hányas számú parkolóba irányítja. Ott lent is hiába nyomkodta a portához vezető ajtó csengőjét, nem hallotta az ajtó kattanását, mellyel bejuthatott volna. De ott legalább számokkal kiírták, hogy kit, melyik rendelőben várnak. 

Arra sem gondolnak, hogy egy buszon bemondott információ sem jut el mindenkihez. Előfordult, hogy mindenki leszállt, és csak akkor jött rá, hogy át kell szállni egy másik járműre, mikor a busz már visszafordult. 

Az sem jutott el hozzá, amikor a metróban a mozgólépcsőn haladva bemondták, hogy „készítsék elő jegyüket, bérletüket”. Nem is értette, hogy mitől dühösek a lépcső aljában várakozó ellenőrök. Nem kellene csodálkozniuk, ha a felhívás, szó szerint, siket fülekre talál.

Nehéz volt azzal is szembesülnie, ha hülyének nézték, pedig nem hülye volt, csak rosszul, vagy egyáltalán nem hallott. Például, ha visszakérdezett, hogy a boltban mennyibe került egy üveg bor és a válasz egy kiabálásba átcsapó méltatlankodó válasz volt és az eladó szeméből sütött a” hülye ez, hogy elsőre nem érti”? 

De nem sokáig lesz ez így. A technika közben robbanásszerűen fejlődik, mely nem kerüli el a hallókészülék ipart sem. A mobil telefonokhoz kapcsolható készülékeken már állítani lehet a hangerőt, ki lehet választani a pillanatnyi környezetet is, attól függően, hogy koncerten, étteremben, vagy autóban ül-e valaki. Ma már nem kérdés, hogy a készülékhez kapcsolható mikrofon jó szolgálatot tesz a konferencia megbeszéléseken, de a színházakban és a TV nézésben is. 

És a technikai fejlődés nem áll meg. Biztosak lehetünk benne, hogy előbb utóbb vissza fogja tudni állítani a tudomány a teljes hallásélményt azoknak is, akik teljesen elveszítették a hallásukat. Csüggedésre semmi ok! De addig is éljen a jelnyelv! 

Budapest, 2026. február 22.

Rostáné Lutz Gabriella