Valahol egy lány…

Fiatal vagy, szerelmes, boldog és kiegyensúlyozott. Az egyetem érdekes, és a tanulás sikere sem marad el. Terveid vannak, visz a lendület. Szép az élet. Holnap utazol…

Egy pillanat műve, és már nem te irányítasz. 

Visz a mentő. 

Villanások…  kívülről látod magad és a történéseket… aztán nem látod… emlékfoszlányok…

Egyszercsak tisztul a kép.

A kórházi ágyra szűkült az élettered, de legalább változatos – egyik kórházból a másikba…

Nem értékelsz át semmit, csak most éppen erre kell koncentrálni, ide kell az erő. 

Nagyon fáj a fejed. Az ápoló nógat, menj ki vele fürdeni, állj végre lábra… Ne sajnáld magad!

Olyan a hajad, mint a madárfészek. Miért nem fésülték ki, amíg még lehetett? 

Már mindegy. Viszket! Csak vágná már le valaki! … 

Az ápoló a verseit hozza A4-es gépelt lapokon. Olvasd el – mondja. Ilyen fejfájással!? 

És olvasod… magával ragad…

Csodaszépek, kemények, igazak. 

Oda a derékig érő hajad. De furcsa mód, boldoggá tesz. Végre ápolt a fejed! Nem volt kis mutatvány. Szegény fodrásznő! Ő a nap hőse, meg te… 

Fáj a lábad, állandóan lázas vagy. Iszod a glicerint citrommal. Igya más!… 

Már öt hete… 

Nagyon mennél haza. 

Az orvosok pánikolnak… Izotópra visznek… Na, a lábfejedbe se fog többet senki beleszúrni! Fáááááj! … 

Na, most aztán te is pánikolsz. 

Omlik a vakolat a plafonról… Hová visznek?

Fent már mindenkit ismertél, ez viszont ugrás az ismeretlenbe… A belosztály haematológusa közli, hogy eddig félrekezeltek. Hígítás helyett tovább sűrítették a véredet. 

Agytrombózis, kismedencei trombózis és tüdőembólia – takaros kis csomag!

Életveszély… 

Egy hétig mozdulatlanul kell feküdnöd, és megy a heparinpumpa. Akkor talán megúszod… 

Menni fog. 

Tudod. Nem lesz itt semmi baj, kár majrézni. 

Lábra állsz majd és elfelejted az egészet… 

Jó, hogy nagyapó ezt már nem érte meg, de vajon a többiek hogy bírják idegekkel, meg erővel, idővel? 

Meglátogatnak a haverok is az egyetemről. Gyűjtik a jegyzeteket, fénymásolják, hogy majd pótolhasd a kimaradt félévet, és fogod is.

Végre otthon!

Havas a játszótér. Le akarsz menni sétálni. 

Anyuék nem helyeslik, a párod viszont lekísér. „Szergej fasza gyerek” – mentek egy kört a tér körül… 

Lassan indul a második félév is, be kell járnod, hogy behozd a lemaradást. A fuvolázást harmadévben feladtad, mert nem arra születtél, középszerűen meg nem szereted csinálni. Az egyetemet viszont nem fogod feladni, haladsz az évfolyamoddal, mintha ez a kis incidens meg sem történt volna.

 Nehéz lesz, de menni fog. Járni már megtanultál újra, ez sem lehet gond… 

Tényleg küzdelmes, de annál édesebb a siker.

Élsz. Büszkén, hogy túléltél, hogy folytatod, hogy nem adtad fel.

Most értékelődtek csak át igazán a dolgok. Apróságokat már fel sem veszel.

Pedig vannak. Észrevétlenül kúsznak be a mindennapokba, mégsem veszed észre őket…

Peregnek a napok… Diploma, munka, házasság, gyerek…

Meg vagy róla győződve, hogy a legtöbb orvos halkszavú… hogy a legtöbb ember csak motyog az orra alá…

Nem jó pályát választottál, hisz egyetemi oktatóként a kommunikáció a lételemed. De hát ezt szereted, ez a hivatásod…

Valahányszor kiállsz a katedrára mérhetetlenül elfáradsz, mire a munkanapnak vége lesz. Nem marad erőd, de lelkierőd sem beszélgetni már. 

Nem vagy antiszociális, de mindenki hagyjon békén!

A hallgatóid gyakran mondják rád, hogy tapló vagy, mert nem köszönsz vissza… te pedig nem is érted, miért, hisz te sosem vagy udvariatlan. Na persze, ha meghallod…

Sokszor azon kapod magad, hogy hallod, hogy beszélnek hozzád, de fogalmad sincs, mit is mondanak, egyszerűen nem áll össze értelmes információvá. 

A „Hmmm?” válik a leggyakoribb szóvá, amit használsz, amikor hozzád szólnak…

Megtanulsz értelmesen mosolyogni. Amúgy előfordul sajnos, hogy ennyi elég is.

Már nem jársz a barátnőddel étterembe, plázába, mert esélytelen, hogy értsd, amit mond. Vagy mész, de valahogy nem esik jól a beszélgetés, és nagyon fárasztó…

Családi ebéden, étteremben, moziban vagy színházban már meg sem próbálsz a beszélgetés része lenni, ez is esélytelen. Csendben mosolyogsz az asztal szélén, és örülsz, ha utána valaki elmeséli, mi hangzott el valójában…

Pont a te tévéd rossz, akármennyire hangosítod is fel, sokszor nem is érted… 

Elveszett a zene élvezete is, lassan leszoksz róla, hogy hallgasd…

Tudat alatt is mindig szemben helyezkedsz el a beszélgető partnereddel, és ösztönösen ideges leszel, ha elfordul valamiért. 

Észre sem veszed, és már megtanultál szájról olvasni. 

Valahogy semmi nem olyan már, mint régen…

De a csend az jó. 

Békés.

Ott biztonságban vagy.

Olyankor nem zavar a külvilág.

13 éve már, és folyamatosan kompenzálsz…

Egyszercsak hallásvizsgálatra mész, csak úgy kíváncsiságból. Miért is ne?

És ott aztán kiderül… középsúlyos halláskárosodás… Az agyi vérellátás zavara bizony nyomot hagyott… 

Hallókészülék kell.

Igazán akkor kezded csak megérteni, amikor a készüléket már használod, miért lógtál ki mindig a sorból, és mennyivel komfortosabb az élet, ha nem kell állandóan az agyadat próbára tenned…

Sosem lesz már tökéletes a hallásélmény, de a segítség és a tudatosság nagyon fontos.

Mostmár tudatosan keresed meg az alkalmas helyet egy baráti beszélgetésre, és ha nem érted, bátran visszakérdezel, és megkéred, beszéljen hangosabban. Bárhol, bármikor, bárkivel…

És az is tudatos, ha kiveszed a készüléket, mert pihenésre vágyik az idegrendszered. Te teremted meg a magad csendjét.

A baj nem szégyen.

Vedd észre!

Merd felvállalni!