Fél év telt el azóta, hogy a vak férfinek segítettem eljutni és felszállni a villamosra.

Mindjárt tíz óra. Mindjárt tíz óra… Zúgta egyre hangosabban valami bogár a fülemben. Miért kellett ötször is benyomnom a szundit? Miért kellett a kávét háromszor is lefőznöm? Miért kellett a cicámnak is kaját adnom, ha tizenkettőre úgyis hazaértem volna? – nem mindegy neki, hogy most két órával előbb, vagy később kap enni? Miért fordultam vissza az esernyőmért, ha közben száz ágra süt a nap? És ami a legfontosabb kérdés: Miért igazítottam meg a társasház bejáratánál hosszasan elnyújtózkodó Lábtörlő Urat, ha senki sem figyel oda rá? Így is-úgy is felrúgják, nem?

Mindannyian jól tudjuk, milyen egy vérbeli bölcsész. Élete Jack Sparrow tájolójának folyton pörgő nyila… Képes egy lityó kávé leöntése után is vajas kenyeret zabálni retekkel, parizerrel, áfonyalekvárral és pisztáciával filozófiatörténet előadás közben a hátsó sorban, hogy aztán az egészet egy doboz Hell-el öblítse le a körülötte röhögő hallgatótársak kedvéért. Ám nem elégszik meg ennyivel. Még azt is elképzeli, hogy a leküldött kenyérgombócok hogyan filóznak a gyomrában azon, hogy melyik, kivel, és hogyan keveredjen össze hamarabb. A gyomornedvekkel, és más „egyéb” gyomortartalommal történő elelegyedésről már nem is beszélve. Elképzelik, hogyan haladnak végig a tápcsatornán – mely tápcsatorna életük csupán egyetlen utazása a megannyi közül. És így tovább…

Képes egyszerre úgy reggelizni, mint egy császár, és mint egy koldus, még akkor is, ha a számlaszámán nem több, mint hatszász forint van… Aznapi ebédjét 10, 20 meg 50 forintosokból fizeti ki. És így tovább…

Egy vérbeli bölcsész sosem áll le. Gondolatvilágának festővásznán Kosztolányi színes tintáit is megszégyenítő színekben pompáznak szétcsapkodott ecsetvonásai. Egy bölcsész képes akkor is nekimenni másnak a járdán, ha betartják a jobbkézszabályt, és mindenki más odafigyel rá. – Hogy aztán shakespear-i drámákat csapva elnézést kérjen egy oszloptól vagy egy fától is… Mert jól tudjuk, hogy egy vérbeli bölcsész órája folyamatosan ketyeg, és mindig mindenhova siet.

De ami a legfontosabb talán ezek közül: egy vérbeli bölcsész fél szeme rajta van a környezetén és a nagyvilágon is.

Egy parkon haladtam át. A fák még zöld hajtásokkal igyekeztek tetszelegni az éppen távozó Nyár Asszonynak. Szándékosan kerültem ki az „aluljáró gyomrát”. Nem akartam, hogy a régi emlékeket megemésztetlenül újra felbüfögje. – noha ő nem reggelizett semmi különöset… Menet közben fogócskázó gyerekek szaladtak át előttem.

Az idő kerekét ők is forgatják maguk előtt, akár egy rokkát – jegyzi meg a merengő bölcsész. Egyszer felnőnek, és egyedül kell helytállniuk minden nehézségükben. Nem lesznek ott a szüleik, hogy a játék közben keletkezett sérüléseiket bekötözzék, és vigasztalják őket. A remegő kezű öreg bábmester ezúttal azonban nem mozdult ki. Hiába, felette is eljárt az idő kereke, kerüli a szép időt és a társaságot…

A villamosmegállóban várakozva mégis előjöttek az emlékek. Ugyanarról a megállóról volt szó, kikerülni nem lehetett, úgy, mint az aluljárót… Kabátom egyik zsebében a látássérült igazolványt szorítottam ismét magamhoz. A másikban egy fából készült kés és villa lapult. A férfi adta nekem még a múltkor, hálája jeléül. Hogy hogyan csúsztatta a kabátom zsebébe, nem tudom… Biztosan megtalálta a nyílást is, amikor kapaszkodott belém, és feltűnés nélkül szeretett volna megajándékozni. Még csak megköszönni se tudtam… Az egyetem menzáján azóta is ezzel eszem az ebédemet.

Ha minden összejön, és nem késik a villamos, talán beérek tíz perc késéssel – gondoltam magamban… Merengésemből eszeveszett csörömpölés rázott fel. A villamosvezető legalább erre figyelt. De, hogy mindenki észreveszi-e, és még időben hátrébb lép-e, az már egészen más kérdés… A járműre felszállva bábmesterem remegő kézzel szorította meg a kapaszkodót. Ki tudja, talán ugyanazt, amelyiket fél évvel ezelőtt a férfi?

Nem, ki kell tartani az úticélig. Ilyen kézzel nem lehet kapaszkodni… A remegő kezű bábjátékosokat is nyugdíjazzák, anélkül, hogy megkérdeznék, ő mit szeretne… Elvégre is mi hasznát veszik egy kétbalkezes játékosnak „a társadalom tökéletes kirakósában”? Milyen színdarabot tud eljátszani egy vén szatyor, ilyen kezekkel? Ugyan kit érdekel a mai világban, hogy ki rejtőzhet a színfalak mögött?

Tíz perc, még tíz perc… Zakatolta a villamos is, amikor ismerős hang ütötte meg a fülemet. Nem hallottam tisztán, mert éppen a gondok zivatarfelhőin ugrándoztam, noha éppen tavasz volt, és száz ágra sütött a nap. Jobb is viszont, hogy jött, és nem hagyta, hogy bábjátékosom elővegye színes foltos üvegeit is. Pedig már éppen ezt tervezte volna…

– Tudna valaki segíteni, kérem? – ismételte meg, de már jóval halkabban. Oldalra tekintettem. A vak férfi volt.

– Szeretnék leszállni a következő megállóban… – Szólalt meg újra, de már elcsukló hangon. Az emberek ekkor igyekeztek valami másba mélyedni, valami hirtelen akadt tevékenységbe fogni. Valakik a telefonjukat kezdték el jobban bújni: Időjárásjelentés az elkövetkezendő tíz napban. Éppen aktuális forgalmi és közlekedési információk szeptember 10-ére. Akciók a Myspar alkalmazásban – és persze a 10 százalékos blokkvégösszeg kupon. A következő Black Friday első tíz akciója. És persze a „social” media végeláthatatlan színes, foltos, vibráló üvegei… Mások az ablakon tekintettek kifelé. Egyre inkább meredeztek, mintha valamit nagyon figyelnének. De ha megkérdeztük volna, hogy mit néznek annyira, nem tudták volna megmondani. Ugyanazok az „előremeredő, üres tekintetek”, mint amik tavaly is voltak… Mikor lettünk ennyire vakok egymásra? Vakság… Mennyi féle van…

Fél év alatt sokat változott a természet. Az emberek azonban fikarcnyit sem… Vagyishogy talán mégis. Csak éppen nem jó irányba… 

A hideg futkosott a hátamon… Hogyan találkozhattam vele újra?

– Szívesen segítek! – szóltam neki gondolkodás nélkül. Minden más kiment a fejemből. Egyetem, bábjátékos, kávé, cica, lábtörlő, park, gyerekek, parizer és minden más egyéb. Bár, a tavalyi év még eszembe juttatta remegő kezű bábmesterem bizonytalanságát is.

A férfi arcára mosoly derült. Megismerte a hangomat, fél év távlatból is. Néhány elfeledett szóból… „Ismerős-ismeretlen utazások” voltak ezek. És bár a villamos sínpárjai is egymás mellett, párhuzamosan haladnak, egyszer, valahol mégis összefutnak. Váltóhoz érkeztünk. A sínek találkozása megtörtént.

– Titkon reméltem, hogy egyszer újra összefutunk! – mondta a férfi.

A váltó után érkezett is a megálló. Segítettem neki leszállni. Bár az úticélom tovább tartott volna, valami rejtőzködő, belső hang mégis azt súgta, hogy szálljak le vele együtt.

Egyszerre egy lépés. Még egy. És végül még egy. Leértünk. Ezután a férfi megkért, üljünk le a szemközti padra. Beszédbe elegyedtünk. Bár idegen volt, mégis az az érzésem támadt, mintha már ezer éve ismernénk egymást.

– Szeretném, ha ez nálad lenne! – fordult hozzám kérlelő tekintettel, és kezembe nyomta újabb ajándékát.

Egy fakanál volt. Alakja szívet formált.

– Az étkészlet is úgy teljes, ha a kés, a villa és a kanál is együtt vannak. Legyen hát a tiéd! Még látóként faragtam őket… Hobbiként űztem a fafaragást, művész lélek vagyok. Magamnak soha semmit nem készítettem. A kést és a villát ballagási fokosomból csináltam, a kanalat egy korlátfából. Mindegyik egy-egy emlék, egy-egy történet.

– A fakanál sztorija érdekelne a leginkább! – vágtam közbe izgatottan, kezeim között még jobban megmarkolva az újonnan kapott, értékes ajándékot. Nagyon tetszett, igényes munkának tűnt. Fafaragásnyomaiban benne van a művész ember egy-egy lélekdarabkája is… – Persze, csak ha szívesen meg is osztja – tettem hozzá kicsit megszeppenve, mert tudtam, nem volt szép dolog megszakítani a férfit.

– Rendben. Szívesen elmesélem. A kanál utolsó faragott tárgyaim közé tartozik, a látásom elvesztése előtt készítettem egy korlátfából. Az otthonomtól a villamosmegálló felé vezető úton egy lépcsősornál állt. Korlátok között élte a mindennapjait, mint ahogyan élő fa korában. Most is egy helyhez kötve, kiszolgáltatva az természet elemeinek. De a fáradt utazóknak támaszt tudott adni, és ez örömmel töltötte el. Még ha nem is vették észre… Köszönetre nem számított, de egy kis figyelmességre igazán vágyott volna…

– Hogyan tud egy korlátfa mégis úgy élni – az őt akadályozó tényezők ellenére – ahogyan szeretne? – érdeklődtem.

– Hát úgy, ahogyan teszed azt te is, és én is a magunk korlátai között… Nincsen benne semmi külünös, nem kell túlbonyolítani. A premissza, az előzmény mindenkinél más, a konklúzió, a végső következtetés viszont ugyanaz. A kettő között lévő „töltelék” az az út, amíg eljutsz a premisszádtól a konklúziódig. Ami viszont a közös nevező ezekben az egyéni utakban, az az ezeket végig kísérő félelem. Ez az egyetlen dolog, amit mindenkinek le kell küzdenie a saját élete során. Ez az egyedüli veszély, az egyedüli démon. Egy olyan lidérc, amit saját magad hozol létre.

– Ez viszont azt is jelenti, hogy akkor csak fejben létezik, tehát legyőzhető?

– Pontosan. A változást te hozhatod el az életedben. Nem más. Egyedül magad. Elhiszem, hogy gyakran félsz az emberektől, mert annyi bántást kaptál tőlük… Azt is megértem, hogy félsz új dolgokba belefogni. A váratlan, korábban nem tapasztalt helyzetekről nem is beszélve… Mert a körülmények miatt nem tudtál úgy élni az életnek, ahogyan szerettél volna, vagy ahogyan mások… Hogy lekötötte az idődet, hogy emiatt vannak dolgok, amikből kimaradtál. Hogy nehezebben nyílsz meg az embereknek, hogy törékeny és sérülékeny vagy, és lassabban alakulnak ki az érzéseid. De hiszem, hogy tudsz ezen változtatni! Lásd, rajtam is dilemma nélkül segítettél. Kétszer is. Bizalmat szavaztál egy „ismerős-ismeretlen” embernek. Leszálltál vele a következő állomáson, hogy beszélgess vele. Mindennek egy feltétele van igazából. Hogy legyőzd a félelmeidet – vagyis saját magadat… Hogy ezek mik, neked kell rájönnöd, de szerintem nagy részük a múltadban gyökerezik. Ha visszatekintesz, és legyőzöd ezeket, azzal pontot teszel a végére, és megadod az esélyt a Jó eljövetelére… Ne hagyd a felszín alatt!

– Hát… És mi volna a fakanál története?

– Folytatom: a korlátfát a természet elemei rongálták évről évre… Négy elem négy sortüze. Szegény legjobban az Ősz Urat utálta… Festése megkopott, az esőtől elkezdett korhadni, repedéseiben a gomba is megtelepedett. Kusza fonalai pókhálóként szőtték át a korlátfa testét. Kellően szomorú vég ez a lassú enyészet ahhoz, hogy valaki ne vegye észre és ne lépjen közbe. Amikor megláttam, úgy döntöttem, „besegítek” neki. Lefűrészeltem egy darabot a még épp végéből, és kifaragtam belőle utolsó fából készült művemet, ezt a kanalat. Ebben a munkában él tovább a korlátfa és a művészetem. És bár, az előző életében ellátott feladatait már nem tudja elvégezni, fakanálként lettek más feladatai, más céljai, amiknek ugyanúgy eleget tud tenni, és amiknek ugyanúgy örülhet. Emelt fővel, félelmet nem ismerve felvállalta a Sorsát amit korlátfaként kapott, akármit is hozzon az Élet. „Mert nem volt más választása”… De végül csak jó lett a vége.

– Mint ahogyan mi is tesszük a dolgunkat a nehézségeink ellenére is, a változó körülmények közepette is!

– Így van! Bár elveszítettem a szemem világát, mégis látlak téged. Szerintem te is látod a lényeget. Csak egy kis útbaigazításra van olykor szükséged. És jöjjenek bár folyamatosan a nehézségek az életünkben – amik olykor a végletekig elkeseríthetnek – mégsem szabad feladni! „Mindig jön egy új kanyar az úton!” Rajtad múlik, mit hozol ki belőle, hogy lesz-e folytatás, és ha igen, akkor mi. Nem a körülményeken.

Sosem tudhatod, mit hoz az Élet… Ez az elmélet. A gyakorlat első „leckéje” pedig az esély. Esély a változásra. „Fel a fejjel! A válaszok már megvannak, csak jól kell rájuk kérdezni!” „Az életnek egyetlen értelme van: hogy szeress, és hogy szeressenek. Hogy érezd, tartozol valahová. De csak azután, hogy megtaláltad a helyedet. Csak akkor leszel igazán kiegyensúlyozott, ha mindent meggyőződésből csinálsz – nem pedig mondjuk azért, hogy megmutasd másoknak, mire vagy képes.”

Oldalra tekintettem. Jött is a következő villamos, gondoltam, ideje lenne tovább utazni, mielőtt a bábmester elkezdene újra bábjátékozni. Visszafordultam a férfihoz, hogy elköszönjek tőle. Nem találtam ott. Eltűnt egy szempillantás alatt, amíg nem figyeltem rá. Pedig éppen, hogy csak megismertem. És annyi kérdésem lett volna még…

Csak ez a fakanál és ez a történet utal rá, semmi több… Ám előfordul néha, hogy ez a különös, megfoghatatlan semmi egyúttal mindent jelent…